Kihasználva azt, hogy míg nálunk nemzeti ünnep volt, addig Ausztriában sima hétköznap, így nem kellett tömegre számítani, augusztus 20-án hajnalban útnak indultunk a népszerű alpesi túristaparadicsomba, a Raxra. Legutóbb tavaly nyáron a Großes Höllentalon keresztül kapaszkodtunk fel a Rax fennsíkjára, tavalyelőtt késő ősszel pedig a Preiner hágóról a Heukuppe csúcsra tettünk egy napsütéses túrát, ezúttal Magyarországról nézve a Rax túloldalát néztük ki.

Hinternaßwaldnál parkoltunk le, amely egy kis település a Raxtól észak-nyugatra, és sok más túra kiinduló ponthoz hasonlóan Gloggnitz felől, a Pokol-völgyön (Höllental) keresztül közelíthető meg. A 27-es útról balra a Naßwald felé tartó útra kell lefordulni, és haladni egészen a parkolóig, amely egyben a közút végét is jelenti.

Innen túránk egy erdészeti úton indult délre a Reißtal völgyben. A völgy egy szakaszán összeszűkül, mindkét oldalon magas sziklafallal.

Egy rétre érve felbukkant a Rax észak-nyugati fala, a Kahlmäuer. A rét túloldalán a kis házkótól indul a fennsík ezen peremén lévő turistaházhoz, a Habsburghaus-hoz a teherfelvonó.

A rét után egyre jobban kezd emelkedni az út, de még nem vészes. Hamarosan elértük az elágazást, ahol balra a Kaisersteig kapaszkodik a Habsburghaus felé, mi pedig jobbra a Wildfährte ösvényen indultunk tovább. A Wildfhährte viszonylag könnyű, B nehézségű Klettersteig (vagy via ferrata), azaz drótkötelekkel, helyenként mesterséges lépésekkel biztosítótt mászóút. Gyakorlottabbaknak ezen az útvonalon nem feltétlenül szükséges, de ajánlott a beülő, kantár, és bár vannak akik anélkül indulnak neki, úgy gondolom fontos, hogy legyen a fejünkön sisak, mivel kőhullások bármikor előfordulhatnak, főleg ha előttünk mások is haladnak.

Eleinte törmelékes ösvényen haladtunk felfelé a sziklák között.

Majd biztosított és nem biztosított szakaszok váltották egymást, miközben balra elágazott a Bärenlochsteig, amely egy másik, hasonló nehézségű Klettersteig útvonal.

Mögöttünk a Schneealpe platója rajzolódott ki, balra a Gamseck lefelé tartó gerince, a kettő közötti Naßkamm gerinc választja el egymástól a Raxot és a Schneealpe-t.

Az utolsó vasalt szakaszok egyikénél már érezhető volt, hogy hamarosan fent vagyunk.

Felérve a platóra napsütés és gyönyörű táj fogadott minket.

Innen lefelé egy kis völgyet kereszteztünk, majd lankás emelkedőn gyalogoltunk tovább a Gamseck felé. A Gamseck egy nem túl nagy prominanciájú, 1857 méter magas csúcs, amely lényegében a plató szélén egy kilógó orr, a kép jobb szélén látható.

A csúcsot egy kicsi csúcskereszt jelzi, a Schneealpe felé pedig gyönyörű kilátás fogadott minket.

Természetesen a croissant is felpuffadt, ahogy szokott.

A távolban felbukkantak ismerős hegyek is, így például a Schneealpe fennsíkja mögül az Ötscher.

 De látszott innen a Rax platója mögül Schneeberg csúcsa is.

Lefelé a Raxot a Schneealpe-val összekötő Naßkamm gerinc felé mentünk, de mivel a közvetlenül a csúcsról a gerincen lefelé induló Wildes Gamseck 2-es nehézségű mászóútvonalat nem vállaltuk be lefelé (felfelé sem), ezért kicsit kerülve a Zahnes Gamseck, a neve alapján is szelídebb, Gamsecksteignek is nevezett útvonal felé kerültünk. Ez eleinte sima ösvény.

Majd biztosított részek következtek, nagyon látványos helyeken haladva. A Bergsteigen szerint ennek a Klettersteignek a nehézsége A, azaz a legkönnyebb fokozat, ezért is választottuk lefelé ezt, bár megjegyzem, ha a Wildfährte B, akkor ez inkább A/B vagy B egyes szakaszai miatt. Persze tényleg nem nehéz, a legnagyobb kihívást inkább épp egy-egy kellemetlenül törmelékes, de semennyire sem mászós útszakasz jelentette.

Az ösvény oldalazva elhalad egy látványos sziklaorr mögött.

 Lentről visszanézve ugyanez a sziklaorr már toronyként magasodott fölénk.

Nemsokára erdős részhez értünk, ahol egy kereszteződésnél jobbról csatlakozik az ösvényünkhöz a már említett Wildes Gamseck, majd egy völgyben haladva lefelé, megpihentünk a Gamsecker hütte névre hallgató, kis erdei ház feletti padon.

Majd leértünk a nyeregig, ahonnan kellemetlenül meredek kis erdei ösvény visz le a Naßriegel gerincen vissza a Reißtal-ba. Végül visszaértünk a felfelé említett rétre, ahonnan teljesen más fényviszonyok között tekinthettünk vissza a sziklafalra.

Áthaladva a szurdokos részen, ugyanazon az erdészeti úton gyalogoltunk vissza a parkolóig.

A túra a tavalyi Rax túrához hasonló nehézségű volt, idén az első, és talán egyetlen, ahol elővettük a via ferrata felszerelést is. A 13-14 km távolsághoz és az 1200 méter szintemelkedéshez viszonyítva némileg fárasztóbb volt, elsősorban a emelkedők, lejtők meredeksége miatt, de a látvány mindenért kárpótolt minket. A rögzített útvonal itt elérhető.

Egy szeptemberi kedden ismét Ausztriába mentünk túrázni, ezúttal hárman, Dia főnökével Tamással. A cél a Lugauer (2217 m) volt, amiről én korábban nem tudtam semmit, gondolhattam egy lehet a sok hegy közül, de Tamás járt már ott tavaly, és jelenthet valamit, hogy újra ezt gondolta ki. Nos, nem csak egy hegy a sok közül, hanem egy nagyon látványos hegy az Enstalli Alpokban, a Hochtor csoportban, a Gesäuse Nemzeti Park területén. Stájer Matterhornnak is nevezik, mivel télen bizonyos szögből hasonlít az ikonikus négyezresre.

 Több mint 400 km autózás után Radmer an der Hasel faluból indultunk felfelé a kezdetektől meredek úton. Hol erdőben, hol irtáson.

A sziklafalat elérve találkoztunk egy zergével.

Innen az ösvény tesz egy S kanyart, előbb a jobbra fordul és a fal alatt halad, majd balra egy 180 fokos fordulattal felkaptattunk a sziklafal látványos párkányához.

Innen nagyszerű kilátás volt a völgyre, ahonnan indultunk.

 Ezután az ösvény ismét jobbra fordult, és felértünk egy füves nyeregbe (háttérben a Lugauer).

Jobbra fordulva az erdőn keresztül enyhén emelkedő ösvényen oldalaztunk.

Az erdő után újra nyitott részre értünk, ahonnan gyönyörű kilátás volt balra.

Innen kezdődött a túra legmeredekebb, fizikailag legfárasztóbb szakasza, a Lugauerplan, amit talán ezzel a képpel tudok legjobban jellemezni:

Ezután szűkülő gerincen mentünk tovább. A távolban gleccseres hegyeket láttunk, ismerősnek tűntek, talán az Ankogel csoport középen a Hochalspitze-vel? Legalábbis ezt gondoltuk akkor, viszont itthon azóta rájöttem, hogy nem, hanem a Dachstein csoportot láttuk, középen a Hoher Dachsteinnel (2995 m).

Végül elértük a csúcskeresztet.

Volt egy kis felhő körülöttünk, de hamar elment, és újra kisütött a nap. Szép kilátás volt mindenfelé, de leginkább a Hochtor irányába.

Volt nálunk croissant, fel is puffadt a zacskója a kisebb külső légnyomás miatt :-)

A pihenő után úgy döntöttünk, hogy itt hagyjuk a cuccainkat, és átmegyünk a Lugauer másik csúcsára, a Lugauer Ostgipfelre (2206 m). Ehhez le kellett először ereszkednünk a két csúcs közötti nyeregbe.

A lefelé nem volt annyira egyszerű, kitett éles gerinc, majd egy drótköteles szakasz. A túloldal már jóval egyszerűbb volt, végül felértünk az észak-keleti csúcsra. A csúcsot jelző fakereszt, háttérben az előző csúcs:

Bár egy valamivel hosszabb túrával lehet kört is tenni, mi pontosan ugyanarra mentünk vissza, ahonnan jöttünk. Előbb vissza a nagyobb csúcsra, majd onnan tovább le a gerincen.

A Lugauerplanon lefelé.

A legelő a nyeregnél.

A völgy fölött a sziklafalnál már késő délutáni megvilágításban gyönyörködhettünk a tájban.

Végül sok-sok lefelé ereszkedés után visszaértünk a faluba.

Távban rövid, nagyjából 11 km hosszú túra volt, de a hosszához képest sok, nagyjából 1400 méter szintemelkedés miatt rendesen elfáradtunk. Nagy a választék, rengeteg hegy van az Alpokban, a Lugauer magasságban nem emelkedik ki, a Magyarországhoz legközelebb lévők közé sem tartozik, viszont látványban azok közül, amelyeken jártam, az egyik legszebb, ezért bátran tudom ajánlani.

Két héttel a Großer Hafner után ismét Ausztria felé vettük az irányt, ezúttal csak egy napra. A Raxot és a Schneeberget egy nagy völgy, a Höllental (Pokol-völgy) választja el egymástól, a benne folyó Schwarza patakkal és a 27-es országúttal. Ebből a völgyből nyílik dél felé a Großes Höllental (Nagy-Pokol-völgy), ez a gyönyörű sziklás völgy, amely számos klettersteig (via ferrata, vasalt út) útvonalat tartogat. Túránk célja az volt, hogy ezen a völgyön keresztül feljussunk a Rax fennsíkjára, onnan a Jakobskogel csúcsra, majd vissza egy könnyebb útvonalon.

A Höllental völgynek fontos szerepe van Bécs vízellátásában, így a Großes Höllental bejárata és annak környéke bekerített vízvédelmi terület. Így a turistaút nem a völgy kapujánál indul, hanem még előtte, a Weictalhaus-t elhagyva az alagút előtt balra, ahol egyébként van egy kis parkoló, illetve előtte és utána számos másik. Az ösvény hamar elágazik, balra a Wachthüttelkamm útvonal (lefelé utunk) a völgy feletti keleti gerincen visz felfelé, míg mi jobbra a Schönbrunnerstiege felé mentünk tovább. A Schnönbrunnerstiege, mint ahogy a neve is mutatja, igazából egy lépcső, amely bevisz a Nagy-Pokol-völgybe.

A lépcső után először kicsit a völgy oldalában, majd annak aljában haladtunk tovább.

Felfelé haladva elhaladtunk több leágazás mellett is, amelyek oldalra tartanak a sziklafalhoz valamely klettersteighez, előbb a Hoyosteig jobbra, majd balra a Teufelsbadstubensteig, végül megint balra az Alpenvereinsteig, mi pedig egyre meredekebb ösvényen kaptattunk a Gaislochsteig felé. A kiszáradt medernél láthattuk a két sziklafal között, hol fogunk felfelé mászni:

A Gaislochsteig egy rövid, de könnyű klettersteig, meglehetősen vizes hely, rengeteg apró kis vízfolyással, amelyek hol a lábunk alatt a köveken vagy a létrán csorognak, hol fentről kapjuk hűsítőként. Ezek a nyári melegben sem száradtak ki. Az elején egy kőfölke oldalában halad az ösvény (háttérben a Schneeberg csúcsa):

Majd volt két létra, meg némi könnyű mászás végig drótkötéllel biztosítva.

Végül felértünk a völgy felső részébe.

Innen nemsokára újra elágazás, itt balra indultunk tovább a Gustav Jahn Steig felé. Nemsokára elértünk ennek a vasalt útnak a beszállásához.

A Gustav Jahn Steig nagyrészt traverz, összességében enyhén emelkedő útvonal, látványos, kitett sziklafalon, de végig biztos lépésekkel, pihenőkkel.

A vége felé egyetlen kis szakaszon van drót helyett lánc,én épp azt a részt éreztem legnehezebbnek.

Ezután csatlakoztunk az Alpenvereinsteighez, hogy a hátralévő emelkedőt ennek a klettersteignek a felső harmadán tegyük meg. Az Alpenvereinsteiget a neten található információk alapján sok függőleges létra jellemzi, mi azonban a hátralévő szakaszon már csak egy hosszabb és egy rövidebb létrán másztunk fel.

Ezután könnyű, dróttal biztosított szakaszok és sima ösvény váltották egymást. Közben végig gyönyörű volt a kilátás visszafelé nézve.

Végül felértünk a fennsíkra a Höllentalaussicht-hoz, ami egy kiugró ormon egy korlátokkal körbevett kilátópont. Itt már elég sok ember volt, köztük rengeteg magyar. Pihentünk, ettünk, és megállapítottuk, hogy több mint 4 óra alatt jutottunk fel idáig, kevesebbre számítottunk. A Schneeberg innen:

A pihenés után továbbindultunk az Ottohaus felé.

Hamarosan, az Ottohaus előtt ismerős kereszteződéshez értünk.

Azért volt ismerős, mert 2017 novemberében Dia főnöke, Tamás szervezett egy túrát, ahol a cél a Höllental völgyből egy másik útvonalon a képen is látható csúcs, a Jakobskogel lett volna, de innen visszafordultunk, mivel hóvihar volt, és amúgy sem láttunk volna semmit a csúcsról.

Azóta Tamás már járt ezen a csúcson, mi meg Diával azért is jöttünk, hogy ezt bepótoljuk.

Az Ottohaus felé balra nézve látható a Törkopf névre hallgató sziklatorony, kereszttel a tetején. Ennek falán található a Kronich-Eisenweg klettersteig (C nehézségű), amit ezúttal nem másztunk meg, de tervben van valamikor.

Az Ottohaustól úgy 20 perc könnyű séta felfelé a Jakobskogel (1736 m) csúcs.

A csúcsról a Rax fennsík távolabbi részeire is jó a kilátás. Balra a Weißkogel, mögötte a Preiner Wand, tőle jobbra a háttérben a Heukuppe, jobbra a völgy a Großes Höllental folytatása.

Lefelé még megittunk egy sört ketten az Ottohausnál, ahol egyébként nagyon nagy tömeg volt, így a terasz helyett a fűre ültünk ki a korsóval. Innen vissza a korábban említett kereszteződéshez, ahonnan a Wachthüttelkamm útvonalon indultunk lefelé. Az út eleinte közel sík ligetesben enyhén lejtett, majd egy idő után a Großes Höllental oldalában haladt lefelé.

A Shcwarza patak kanyargó völgyére is szép kilátás volt.

Valamint a Schneeberg csúcsa is még jó ideig látszódott velünk szemben.

A lefelé ereszkedés mindig kellemetlenebb, mint felfelé kaptatni, és a vége felé már látszott, hogy az utolsó 1-2 kilométeren fogjuk veszíteni a legtöbb szintet. Tudtam, hogy lesz legalább egy-két létra, de nagyon kellemes meglepetésként ért, hogy rengeteg volt belőle, és a korlátaikkal nagyon kényelmessé tették a túránk végét.

Volt még egy-két helyen drótkötél is kapaszkodónak. Végül visszaértünk oda, ahonnan indultunk.

Nagyon szép és változatos túra volt, mind a felfelé, mind a lefelé útvonalon. A felfelé érintett 3 via ferrata út mindegyike "B" nehézségű volt, azaz könnyűek, kezdőknek is teljesíthetőek, mert amúgy mi is kezdők vagyunk még ebben. A három közül a Gustav Jahn Steig volt talán a legnehezebb, illetve a leglátványosabb, de az sem volt nehéz. Nekünk kimaradt az Alpenvereinsteig alsó kétharmada, egy alternatív, rövidebb útvonal végig azon menni felfelé, és akkor a Gaislochsteig és a Gustav Jahn Steig maradt volna ki. Fizikailag egyébként megerőltetőbb volt, mint technikailag, hiszen a szintemelkedés nagyobb részét nem vasalt úton, hanem meredek ösvényen kellett megtenni. A Großes Höllental ösvényei nem terheltek nagy tömeggel, viszont a fennsíkon a Rax-Seilbahn felvonó miatt igencsak sokan vannak, emiatt és a kényelmes útjai miatt szép időben inkább olyan mint egy park. A Bergsteigen a Wachthüttelkamm-ot is klettersteigként tartja számon, "A" nehézséggel, ám ide nem szükséges semmilyen felszerelés, aki enélkül érkezik, annak ez a javasolt útvonal felfelé is.

A tavalyi Dachstein (2995 m) és Triglav (2864 m), valamint a a tavalyelőtti Musala (2925 m) túra után idén elhatároztuk, hogy eljutunk egy 3000-es csúcsra az Alpokban. A választásunk a 3076 méter magas Großer Hafnerre esett, amely a Magas-Tauern keleti, Ankogel csoportjához tartozik, Karintia és Salzburg tartományok határán. A cím nem teljesen igaz, valójában valamivel keletebbre található ugyanebben a csoportban a Lanischeck (3024 m), a Großer Sonnblick (3030 m), és a Mittlerer Sonnblick (3000 m), azonban utóbbiak nem érhetőek el jelzett turistaúton, valamint prominanciájuk nem éri el a 300 métert.

A csúcs jelzett úton három irányból érhető el. Észak-keletről a Mura völgyéből az Unterer (alsó) és az Oberer (felső) Rotgüldensee (Rotgülden tó) felől, keletről a Pöllatal (Pölla völgy) felől, valamint nyugatról a Maltatal-ból (Malta völgy) a Kattowitzer Hüttén keresztül. Normál útvonalnak a Malta völgy felőli tekinthető, egyébként ennek is van legalább 3 változata a hüttéig, attól függően, hogy a völgy melyik pontjánál parkolunk le. Mi a völgy tetejéből, nagy duzzasztógáttól indultunk, amely 1933 méteren fekszik. Az út ide elvileg fizetős, mondjuk mi nem fizettünk, mert előbb érkeztünk, és később távoztunk, mint mikor a pénztár nyitva tart (7-18 között). A duzzasztógát alatt egyébként többféle nehézségű via ferrata útvonalak vannak, ezekre azonban nem jutott időnk és energiánk a túrát követő másfél napban.

A Berghotel Malta-nál lévő parkolótól előbb kicsit felfelé indult a jelzés cikkcakkban egy széles, murvás úton, majd visszafelé dél-nyugati irányba a völgy oldalában oldalaztunk egy ösvényen. A nagy duzzasztógát visszafelé nézve, jobbra a Berghotel Malta, balra fent feltehetőleg a Keeskogel (2822 m) csúcs:

Végighaladtunk az alsó, kisebb víztározó felett.

Úgy 1-1.5 óra érkeztünk a túránk egyik legszebb részéhez, a Krumpenkar-hoz. Ez egy lapos, zöld, kissé lápos kis medence 2000 méter magasságban, ahol a vízesésként érkező Krumpen patak kanyarog úgy, mint ha egy nagy folyó makettja lenne. Szemközt a Malta völgy túloldalán innen már látható az Ankogel csoport legmagasabb hegycsúcsa, a 3360 méter magas Hochalmspitze, amely a felfelé haladva egyre jobban látszó gleccsereivel majdnem a teljes túra során gyönyörű kilátást biztosított.

A völgy túloldalán jött az első nagyobb emelkedő, felkapaszkodtunk 2300-2400 méter magasságba, hogy keresztezzük a Grosser Hafner gerincét.

A nyereg után ismét oldalazva folytattuk az utunkat a Malta völgy felett.

Majd megérkeztünk a Kattowitzer Hüttéhez, ahol pihentünk, kajáltunk, majd folytattuk az utunkat felfelé. A ház, háttérben a Hochalmspitze:

Innen a távolban már látszott a csúcs a jellegzetes kereszttel.

A gerincig füves, köves emelkedőn kaptattunk.

Összefutottunk egy főként barna színű juhokból álló nyájjal:

Végül felértünk a gerincre, kicsit kifújtuk magunkat, majd folytattuk az utat a csúcs felé. A gerinc helyenként eléggé éles volt, Dia ezért kissé parázott, főleg ahol nem mindig stabil köveken lépkedtünk, úgy hogy a két oldalon szakadék vagy legalább meredek törmelék lejtő volt. Egy-két helyen előfordult fix kötél is, amibe lehetett kapaszkodni. Nagy tömeg nem volt, de azért néha kerülgetni kellett az embereket.

Ahol a gerinc kiszélesedett, ott érdekes, álló kövekből álló kőrengetegek voltak, amiken gondolkodtunk, hogyan keletkezhettek, felmerült, hogy emberek rakták őket így, volt egy-kettő amelyiknél látszott, hogy legalábbis rásegítettek, de hogy ennyit, abban biztos vagyok hogy nem.

A csúcshoz közeledve balra lenézve látni lehetett a Großer Hafner egyik kis gleccserét a 3 közül:

Majd nem sokkal a csúcs előtt a Rotgülden tavakat:

Végül felértünk a csúcsra.

A tetőről minden irányba gyönyörű volt a kilátás, visszafelé nézve a két közeli nagy hegyet, a már említett Hochalmspitzét és a csoport nevét adó Ankogelt (3254 m) láthattuk.

Az Ankogeltől jobbra a Großglöcknek csoportot láttuk, bal szélén Ausztria legmagasabb hegyével, a Großglöcknerrel (3798 m).

Délre nézve a Júliai-Alpok sziluettjét pillanthattuk meg, a baloldali csoport legmagasabbra kiemelkedő csúcsa a Triglav, tőle jobbra a következő kiemelkedő csúcs a Razor (2601 m), a kép jobboldalán a két nagy közül balra a Jalovec (2645 m), a másik a Mangart (2679 m).

Észak-keletre pedig a Dachstein hegycsoportjának északi fala magasodott, a három nagy baloldali közül a jobboldali a Hoher Dachstein:

 Időztünk ott vagy fél órát, aztán elindultunk lefelé, végig ugyanazon az útvonalon, amelyen jöttünk.

A köteles szakaszok egyikén:

A ház felé ereszkedve:

A hütténél ittunk ketten egy sört.

Innen még 3 óra a táblák szerint az út, nekünk több volt, a vége felé gyönyörködhettünk a naplemente közeli fényekben, ahogy a mi oldalunkat még megsütötte a nap, a túloldalt már nem.

Végül visszaértünk a parkolóba. Bár szándékosan egy könnyűnek mondott 3000-es csúcsot választottunk, nagyon magasról is indultunk, ám nem volt a túra kihívásoktól mentes. A nettó szintemelkedés csak 1150 méter körül volt, viszont a hüttéig tartó szakaszon sokszor volt fel-le, így bár az órám által mért bruttó 1627 métert túlzottnak érzem (főleg sziklás helyeken hajlamos tévedni), de 1400-1500 méter biztosan megvolt, ami még mindig nem túlzottan sok, de mégis fárasztóbbnak éreztük a megszokottnál. A csúcs előtt a gerinc pedig tartogatott nehezebb, illetve tériszonyosoknak ijedős szakaszokat is. A Triglav gerincénél, vagy a Hoher Dachstein dél-keleti csúcstámadásánál nem volt nehezebb, csak azokkal szemben itt nem voltak majdnem végig drótkötelek, csak kevés helyen kötelek.

Három éjszakára foglaltunk szállást, ha rossz idő lett volna vasárnap, hétfőn másztuk meg volna a hegyet, így viszont a hétfőn a Millstätter See-nél (Millstatti-tó) pihentünk. A déli partján erdő van, kényelmes kiránduló ösvényekkel, és bár csábító, itt ki van írva, hogy tilos fürödni, úgyhogy egy rövid séta után meglátogattunk egy strandot Seeboden am Millstätter See településen.

Késő délután épp a névadó Millstätt települést néztük volna meg, mikor elért minket egy vihar, úgyhogy visszaautóztunk a szállásunkra, amely Sankt Michael im Lungau település Oberweißburg településrészén volt, és mivel végül elállt az eső, tettünk egy kis esti sétát a környéken:

A környéken jópár hegyet beterített a köd:

Kedden, a hazautazásunk előtt még tettünk egy kisebb túrát a Mura völgyébe a fentről látott Rotgülden tavak közül az alsóhoz. Úgy egy órás séta a parkolótól a tó közelebbi végéig, ahol egy hütte is található. Egy aszfaltozott, de a közforgalomnak meg nem nyitott úton, vagy helyenként bevágva a turistaösvényen lehet megközelíteni, nagyjából 400 méter a szintemelkedés. Innen jó időben látható lenne a Großer Hafner, nekünk nem volt szerencsénk, mert felhő takarta.

A tavat körbe akartuk járni, de a Kompass térképének ábrázolásával szemben nem körbejárható ösvényen, ez egyébként ki is van írva a helyszínen, és a Bergfex alkalmazás is helyesen ábrázolja. A baloldalon csak egy ideig van ösvény, majd vége szakad, úgyhogy mi a jobboldalon, a felső tóhoz induló ösvényen mentünk a tó túlsó végéig, majd vissza.

Az idei nyaralásunk középpontjában a tavalyival (Szlovénia, Horvátország) és a tavalyelőttivel (Bulgária) szemben nem a túrázás állt, hanem a városnézés állt. Madridba utaztunk, ahol alaposan bejártuk a várost, megnéztük a Prado-t és a királyi palotát, valamint átugrottunk Toledoba is. Egyetlen napot mégiscsak túrázásra szántunk, erről írom most ezt a cikket.

Ha Spanyolország és hegyek, akkor a legtöbb embernek, így voltam ezzel én is, a Pireneusok és a Sierra Nevada jut eszébe. Pedig az ország közepét kitöltő Mezeta fennsíkból is emelkednek ki kétezres hegyek. A kelet-nyugati irányú Systema Central északi és déli részre választja szét a fennsíkot, ennek a hegyláncnak egy szakasza a Sierra de Guadarrama névre hallgató hegység, amely Madridtól északra található. Legmagasabb pontja a 2428 méteres Peñalara.

Mivel autót nem béreltünk, ezért olyan helyet néztünk ki, amely tömegközlekedéssel jól megközelíthető. Kiindulópontnak Cercedillát választottuk, ami egy kisváros Madridtól északra a hegyek tövében, és a C8-as elővárosi vonat (Cercanías, ez gyakorlatilag a HÉV madridi megfelelője) visz a Chamartín pályaudvarról az 1100 méter magasan fekvő vasútállomásához. Innen még átszállással a C9-es hegyi vasúttal tovább lehet menni felfelé, a végállomása egyébként 1800 méter magasan és az említett legmagasabb, Peñalara csúcshoz közel esik, ezt azonban eleve elvetettük, mivel már Cercedilláig is eleve több mint egy óra a menetidő, és mi elsősorban túrázni jöttünk, nem vonatozni. Ehelyett az 1945 méter magas La Peñota és a 2018 méter magas Peña del Águila csúcsokat választottuk, a visszafelé utat pedig a Fuenfría völgybe vagy annak oldalába terveztük.

A vonaton különleges élmény volt, hogy ritka fás tájon rengeteg szarvast, őzet és vaddisznót láttunk, visszafelé úgy tűnt, hogy egy része valamiféle elkerített vadaspark lehetett.

A vasútállomástól egy rövid szerpentines ösvény után egy lankásan emelkedő murvás úton hagytuk el a lakott területet. Ez a szakasz kopár, ligetes volt, kevés árnyékkal:

Az út nemsokára egy nyereghez ér, ahol egy épület található, innen jobbra a térkép szerint a Cerro del Reajo Alto névre hallgató kis mellékcsúcs panorámát ígér, mi azonban mivel még a túra elején voltunk, nem tettünk oda kitérőt. Balra egy ösvényen mentünk be az immár árnyas erdei fenyőkből álló erdőbe egy sárga sáv jelzésen, majd először eltévesztetve tovább mentünk de végül visszamentünk és megtaláltuk a felfelé tartó ösvényt, amit piros pötty jelzés jelzett. Ha már a jelzéseknél tartunk, azokat sem a Bergfex, sem a papír alapú térképünk nem jelezte, csak utakat és ösvényeket, ennek ellenére nagyrészt jelzett utakon haladtunk. A sárga sáv így nézett ki (később találkoztunk más színűvel is):

A piros pötty pedig, amin az eddigieknél meredekebben felfelé folytattuk az utunkat, így:

 Az árnyas erdőnek nemsokára végeszakadt, és inkább ligetes, kopárabb lett a táj, miközben visszanézve kezdett egyre jobb lenni a kilátás:

1600 méter magasságban van egy kopár kiugró orr, itt leültünk pihenni, majd jött egy keresztező út, ezen pár métert mentünk jobbra, majd felfelé folytatódott az immár jelzetlen ösvény (elképzelhető, hogy odébb van másik is jelzéssel, mert a térkép 2 párhuzamos ösvényt mutat).

Nemsokára újabb fás rész következett, hol sűrűbb, árnyas, hol inkább ligetes, de egyre kövesebb. A köveken gyíkok sütkéreztek, illetve szaladtak el előlünk:

A La Peñotának dupla csúcsa van előbb a kicsivel alacsonyabbhoz értünk.

Innen a másik csúcs:

És végül a magasabbról a kisebb csúcs, balra a távoli csúcs a háttérben a Peñalara, előtte és tőle jobbra a szikás hegy a 2138 méter magas Siete Picos, jobbra a háttérben pedig a Bola del Mundo (2258 m) és a La Maliciosa (2227 m).

Miután megittuk a csúcssörünket (egy nagytestű neveletlen kutya és a gazdái miatt inkább a kisebb csúcson), és gyönyörködtünk a kilátásban, továbbindultunk (előbb egy kicsit visszafelé) a gerincen a Peña del Águila felé. Ehhez előbb leereszedtünk az 1774 méter magasan lévő nyeregbe, majd elindultunk felfelé. Nagyrészt erdős, ligetes, de van egy hely ahonnan jó kilátás volt visszafelé, illetve a hegylánc túloldalára.

A csúcs közelébe érve itt is nyitott a terep, ugyanakkor sokkal kevésbé köves, mint az előző csúcson. A képen látható növények mindenütt ott voltak, a ligetes részeken is, de itt nagyobbak, bokrosabbak voltak, valami hüvelyes termésük van, de nem tudom micsoda.

A csúcs maga lapos, és egy kőkerítés fut végig rajta, majd tovább a gerincen, nem tudjuk, hogy simán birtokhatárt jelöl-e, mindenesetre épp a tartományi határon húzódik Madrid tartomány, valamint Kasztília és León között. Itt megittuk a másik csúcssört, ettünk, majd továbbindultunk a gerincen. Balra a völgyben lévő víztároló fölött a Peña Del Oso (2196 m) és a La Pinareja (2197 m) csúcsok láthatóak, jobbra a csúcsos a Montón de Trigo (2156 m).

Innen látványos úton ereszkedtünk le a következő nyeregig.

A nyeregben egy kapun áthaladva kiderült, hogy nem szabadott volna a területen lennünk, mert a Tátrával ellentétben itt nem téli, hanem nyári útzár van. Nem tudjuk honnantól nem szabadott volna, mert befelé sehol nem láttunk hasonló kaput figyelmeztetéssel, és mindkét csúcson, illetve az útvonalon többször is találkoztunk más túrázókkal.

Innen jobbra, immár legális turistaúton, erdős hegyoldalban ereszkedtünk le a Fuenfría völgybe. Útközben találkoztunk néhány tehénnel.

Leérve a völgybe azt gondoltuk, megnézzük a térképen ábrázolt tavat, sajnos kiderült, hogy az ott található kalandpark része, úgyhogy nem lehet bemenni, így a kalandpark alatt kereszteztük a patakot, majd a völgy túloldalán az oldalban egy kék jelzésű turistaúton indultunk vissza Cercedilla felé.

A völgy környezete nagyrészt spanyol viszonylatban árnyas erdős volt, a vége felé helyenként nyitott, napos, kilátással a túloldalra.

Végül közel 20 km és összesen nagyjából 1400 méter szintemelkedés után visszatértünk a vasútállomásra, ahol még egy egészen korai, fél 7 körül induló vonatot értünk el.

Ugyan július végén voltunk, de sikerült egy hidegfront után napos, de mégis nem túl meleg napot kifognunk. Az időjárás jelentés alapján a 2000-es csúcsokon simán 26 fok körül lehet a napi legmagasabb hőmérséklet, ami nem tűnik soknak, de ahol alig van árnyék, és egész nap süt a nap, ez bizony sok lehet, felfelé voltak ugyan árnyékos szakaszok, de így is leizzadtunk rendesen úgy, hogy 20 foknál melegebb inkább csak a csúcs után lehetett aznap. Az útzárról sajnos többet nem tudtam meg még utólag sem a neten, hogy hol nem szabadott volna elvileg tartózkodni, a summitpost-on a hegység egyes részeire írnak bizonyos korlátozásokat, de ezt a környéket nem említik, ahogy a spanyol oldalakon sem találtam róla információt.

Térképet Madridban a Antón Martin metrómegálló közelében lévő boltban találtam, volt többféle is, nem biztos hogy ez volt a legjobb választás, hiszen mint írtam, a turistajelzések nem voltak rajta. A bolt weboldala:

https://www.libreriadesnivel.com/

Az osztrák S6-os autópályán Bécs felől Graz irányába haladva balra jól látható a hegygerinc, amin szélerőművek sorakoznak. Ennek a gerincnek a legmagasabb csúcsa az 1782 méter magas Stuhleck. Tavalyi télen Dia járt már itt a főnöke, Tamás szervezte túrán, amit hótalppal terveztek bejárni, csak sajnos Budapesten arra a hétvégére egy nagy csoport már az összes bérelhetőt lefoglalta, egyébként ők is ugyanide készültek. Így méteres, süppedős hóban tették meg az utat, és az időjárás sem volt kegyes hozzájuk, akkora köd volt, hogy fent az orrukig sem láttak.

Idén februárban ismét ugyanide mentek, ezúttal én is velük tartottam, szerencsére sikerült hótalpakat is bérelnünk, valamint szép, napos időt kifognunk. Július elején aztán szintén Tamással a Hochschwabra készültünk, de a rossz időjárás előrejelzések miatt inkább Stuhleck lett belőle, felhős, de pár cseppet leszámítva esőmentes, ködmentes időben. Az útvonal egy minimális különbséget leszámítva ugyanaz volt, erről a két túráról fogok most írni.

Rettenegg faluból indultunk a 741-es számú jelzett turistaúton. Eleinte műúton haladtunk, egy kis erdős rész után egy szép réten keresztül:

A rét végén egy tanya, majd onnantól kezdve erdei földút visz felfelé. Télen nemsokára felcsatoltuk bakancsainkra a hótalpakat is, ahogy kezdett mélyebb, és helyenként kicsit süppedősebbé válni a hó. Egyikünknek sem volt tapasztalata korábban ilyen eszközzel, nem egészen olyan benne menni, mint cipőben, bakancsban vagy akár hágóvasban. Jóval szélesebbeket kell lépni, úgyhogy kicsit más izmokat mozgat meg, máshogy fáraszt. Előnye nem csak hogy nem süppedünk bele a hóba, de a karmai a csúszósabb helyeken is segítenek, viszont nagyon meredek, egyenletlen vagy szűk helyen nem igazán lehet vele jól haladni.

 Viszonylag hosszú felfelé kaptatás után végül felértünk a kopasz, legelős részre. Télen itt egy kicsit bevágtunk, jobbra tartva egyenesen a Peter Bergner Warte névre hallgató kilátóhoz küzdöttük fel magunkat, nyáron kényelmesebb a jelzett úton előbb a Roseggerhaus-hoz mentünk, aminek a teraszán ettünk, ittunk, pihentünk, majd innen a kilátóhoz.

 A kilátótól kezdve végig gyönyörű kilátásunk volt a Schneealpe, Rax és a Schneeberg felé, télen tisztábban és akkor távolabbi hegyeket is láttunk, de nyáron sem volt rossz. A Heukuppe télen és nyáron:

 A kilátótól szélkerekek mentén haladtunk a csúcsig.

Nyáron tehenek is legelésztek itt-ott.

A szél mindkétszer folyamatosan fújt, nem csoda, hogy ide építették a szélerőműveket. Ugyan felfelé méteres hó volt télen, a gerincen egyszerűen lefújta a hó nagy részét a szél, csak egy vékony jeges-havas réteg maradt, az is foltosan:

A csúcson áll egy menedékház, a csúcskereszt, valamint ezek mellett a sífelvonó felső állomása. Télen elég forgalmas volt a hely, mert hétvégén voltunk ott, nyáron viszont hétköznap, így rajtunk kívül nem járt arra más túrázó.

A Schneeberg innen teljesen más arcát mutatja, mint amit Sopron felől megszoktam:

Pihenés, evés után elindultunk visszafelé előbb onnan, ahonnan jöttünk, majd balra lefelé fordultunk a Planetenweg-en Rettenegg felé.

A füves lejtő után ismét erdőben folytattuk az utunkat a faluig.

A túra nagyjából 18 km volt, kicsit kevesebb mint 1000 méter szintemelkedéssel. Télen a hótalpakkal, amiket ugyan a gerincen nagyobb részt nem használtunk, de fel és lefelé igen, eléggé elfáradtunk, nyáron annyira nem, inkább könnyű túra volt, főleg a tervezett Hochschwabhoz képest. A csúcsra létezik egy jóval rövidebb és kevesebb szintemelkedéssel járó útvonal keleti irányból a Plaffensattel parkoló felől, de az nagyon kevés lenne még egy félnapos túrának is.

Mivel nem mindig szánjuk rá magunkat az igazán korai kelésre, ezért gyakran előfordul a téli időszámítás idején, hogy a túra végén már ránk sötétedik. Ezúttal azonban a csúcsra sikerült naplemente után felérnünk.

Az 1338 méter magas Klenóci-Vepor (szlovákul Klenovsky Vepor) a Vepor hegység egyik ismert csúcsa, tágabb értelemben a Gömör-Szepesi érchegység része. A Skorusina sípálya Klenóc községtől északkeleti irányba egy műúton érhető el autóval, mi innen tettünk egy körtúrát.

Nagyjából 11 óra körülre érkeztünk meg, és indultunk el felfelé a sípálya alatt a sárga jelzésen. Vagyis csak indultunk volna a sárga jelzésen, mert sikerült benéznem, nekem úgy tűnt a térkép alapján, hogy a sárga a patak sípályával ellentétes oldalán indul. Pedig nem, úgyhogy át kellett másznunk az árkon, nem kevés időt veszítve. Egy ideig a patakkal párhuzamosan haladtunk, majd balra fordultunk, és egyre meredekebben kaptattunk felfelé az egyre nagyobb hóban. Fenyves és rét váltotta egymást, utóbbi részben a síterep része is volt, illetve néhány ház és viskó mellett is elmentünk. Néhol nehéz volt megtalálni merre kell menni, mert nem igazán látszódtak a jelzések. Ahogy közeledtünk az emelkedő tetejéhez, szépen lassan a nap is kisütött, visszafelé nézve velünk szemben magasodott a túránk célja, a Klenóci-Vepor:

Felérve a gerincre jobbra fordultunk a kék jelzésen, majd az első kisebb csúcsnál (Tri Chotáre 1141 m) ismét sikerült először rossz irányba elindulni. A piroson (Rudná magistrála) folytattuk az utunkat, gyönyörű fenyőfák között.

Kezdett egyre valószínűbbé válni, hogy már jó esetben is csak naplementekor érünk fel a csúcsra, próbáltunk sietni, de a gyönyörű táj elvarázsolt minket, sokszor megálltunk gyönyörködni és fotózni.

Mielőtt a csúcs előtti utolsó nyereghez értünk, már közel volt a naplemente.

Ezután némileg sűrűbb erdő következett, a lapos tető előtt egy igencsak meredek és csúszós kaptatóval, immár majdnem teljes sötétségben. A botok sokat segítettek a mászásban, Dia egyszer így is visszacsúszott néhány métert. Már az emelkedőn is, de különösen a tetőn a sötétben elég nehéz volt követni a jelzéseket, inkább a lábnyomokat követtük, amelyek a kidőlt fáknál többfelé ágaztak, szóval nem volt egyszerű. A csúcsot jelző kereszthez, ahogy már korábban elárultam, teljes sötétségben értünk.

Kajálás és teázás után indultunk tovább a sötétben. Dia persze félt, hogy mikor jönnek a medvék, farkasok. Elhaladtunk a kilátópont mellett is, ahonnan világosban állítólag jó kilátás van, majd lefelé is volt egy rövid meredek szakasz, utána már tűrhető volt. A nyereg után a völgyben a sárga jelzésen kényelmesen ereszkedő, széles erdészeti úton gyalogoltunk vissza az autóhoz. Este 6 óra után fejeztük be a túrát.

A Vepor azon hegységek közé tartozik, ami mellett mi magyarországi túrázók legtöbbször csak átutazunk, hogy a távolabbi, magasabb hegyeket látogassuk. Érdemes azonban ezeken a középhegységi tájakon is járni, mert a maguk módján ugyanolyan szépek tudnak lenni, mint akár a Tátra, emellett a relatív alacsony ismertségük miatt tömegekkel sem találkozunk. Ha pedig még többet akarunk látni, érdemes korán felkelni...

Idei nyaralásunk első túráját a Kamniki-Alpokba terveztük. Valamelyik csúcsra akartunk feljutni, de a térképen nehéznek jelzett, többnyire via ferrata-s útvonalak hanyagolásával, mivel addig egyetlen alkalommal jártunk ilyen útvonalon, és amúgy sem vittünk semmilyen felszerelést magunkkal. Fontos szempont volt az is, hogy egynapos legyen, mert az első három éjszakára Ljubljanában szálltunk meg, és ki sem akartuk ütni magunkat a nyaralásunk másik napján. A hegység legmagasabb pontjára, a Grintovecre esett a választásunk, méghozzá délről, a Cojzova koča na Kokrskem sedlu menedékház felől, mert az északi útvonalak Jezerskoból indulva mind nehezebbek és hosszabbak is. A nyeregben fekvő menedékházhoz két irányból is fel lehet jutni, az egyik lehetséges kiindulópont Kamniska Bistrica, a nyeregtől dél-keletre, a másik pedig nyugatra a Suhadolnik alatti parkoló. Bár előbbit írták a legnépszerűbb útvonalnak, még hegyi futóversenyt is rendeznek onnan a csúcsig, mi a másodikat választottuk, mivel az a parkoló magasabban, kb. 880 m-en fekszik, bár mint utólag kiderült, 1000 méter magasságig is fel lehetett volna menni autóval, de ezt már csak akkor konstatáltuk, amikor gyalog elértük a felső, a térképen jelzett parkolót. Így a túra nekünk nettó 1678 méter szint volt felfelé, és ugyanez lefelé. (Állítólag a másik oldalon Kamniska Bistricától is feljebb lehet autózni, mint ahol a térképen 600 m-en jelölt parkoló van, de ezt nem tudom biztosan, hogy így van-e.)

Az alsó parkolóhoz így sem túl jó minőségű murvás úton autóztunk fel, majd a turistajelzés ugyanezen az úton haladt tovább felfelé egy rövid ideig, ezután pedig az erdőn keresztül átvágva jutott el a felső parkolóig. Innen ösvényen továbbhaladva nemsokára kettéágazott a turistaút, mindkettő ugyanoda megy, mi felfelé a baloldalit választottuk. Hamarosan egy kőfülke után egy meredekebb, drótkötéllel biztosított szakasz következett. Fölöttünk a hegyek körül még akadtak felhők, bíztunk benne, hogy mire felérünk, nem leszünk ködben.

A meredek után kicsit lankásabb szakaszon haladtunk tovább a völgyben, a növényzet pedig átment törpefenyvesbe, helyenként pedig ilyen szép virágos növények voltak (sajnos nem tudom mi ez):

Innen egy újabb emelkedő után értünk a nyeregben fekvő menedékházhoz, ahol kis pihenés és kajálás után indultunk tovább felfelé. A házat a másik oldalról teherfelvonóval látják el áruval, ez egyébként több menedékházra is jellemző a Kamniki-Alpokban.

Majd egy rövid emelkedőn felérve egy elágazáshoz értünk, jobbra többek között egy másik népszerű csúcsra, a Skutára lehet eljutni, mi balra mentünk tovább, innen az utunk nagyjából szintben haladt tovább egy ideig. Nemsokára egy birkanyájba futottunk.

A birkás helytől nem messze újra emelkedőn kaptattunk felfelé.

Az újabb elágazásnál pedig jobbra fordultunk, innentől elég fárasztó volt az egyre kövesebb emelkedő a széles gerincen.

Aztán felértünk a csúcsra, ami szerencsére egyáltalán nem volt felhőben, és nagyon szép panoráma volt minden irányba. A képen baloldalt a Kamniki-Alpok második legmagasabb hegye, a Jezerska Kocna, jobbra pedig a már említett, harmadik legmagasabb Skuta.

Körülöttünk havasi csókák repkedtek, igazából itt találkoztam először ilyen madarakkal, havasi tarháló madárnak csak pár néhány héttel később, augusztus végén a Triglavon neveztem el őket.

Viszont be kell ismernem szörnyű tettemet, ahogy vettem elő a hátizsákból, a csúcssörünket leejtettem, így az kipukkadt, kifolyt, csak néhány kortynyit tudtunk elfogyasztani az aljáról... :-(

Aztán elindultunk vissza a menedékházhoz. Továbbra is szép idő volt, gyakran megálltunk, főleg a házhoz közel az oldalazó szakaszon.

A menedékháznál, tekintve, hogy még minimum 2 óra volt az út az autóig, és Szlovéniában amúgy sincs zéró tolerancia, ittunk egy-egy sört.

Lefelé az elágazásnál a másik alternatívát választottuk, mint felfelé. Eleinte egy oldalazó úton haladtunk, szép kilátással jobbra a hegyekre.

Majd leereszkedtünk egy köves, törmelékes völgybe, ami már nem volt annyira kellemes, igazából a térkép ugyan a felfelé útvonal dróttal biztosított szakaszát nehezebbnek jelölte, de szerintem inkább ez volt a nehezebb.

Végül magunk mögött hagytuk ezt a nehézséget is, és kényelmes úton sétáltunk vissza a parkolóhoz..

A sok szint miatt fizikailag megerőltető, ám technikailag könnyű túra volt, szép panorámával. Kisebb kihívás, mint a Triglav, és nyári napon nem kell sietni, egy nap alatt kényelmesen teljesíthető, valamint szédülős helyek sincsenek. Emellett a Kamniki-Alpok tele van ennél nehezebb, és szintén szép útvonalakkal is, amik miatt még biztos, hogy valamikor visszatérünk.

Külön cikket nem írok róla, de másnap még egy könnyűt túráztunk Bohinjban, a tótól mentünk fel a völgyet középen kettéválasztó gerincen a 946 méter magas Rudnica csúcsra, majd Stara Fuzinán át vissza a tóhoz, ahol az északi parton fürödtünk is egyet.

Aznap este még körbenéztünk Ljubljana belvárosában, aztán másnap folytattuk az utunkat a Rak völgye, majd Horvátország felé.

Korábban ígértem, hogy írok az idei szlovéniai-horvátországi nyaralásunk további túráiról, ha lesz időm. Most éppen van, mert az elmúlt két hétben egy kis sétát leszámítva nem jártunk sehol, viszont úgy döntöttem, inkább a 2018-as év korábbi emlékeivel kezdem, konkrétan a március 15-ei hosszú hétvégével.

A dátumból sejthető, hogy nem fürödni mentünk Horvátországba, hanem túrázni és kicsit várost nézni is. 3 napot voltunk, és kizárólag Krk szigetre koncentráltunk, a szállást is ott foglaltuk. Volt aki megkérdezte, hogy mit lehet ott túrázni, hát nagyon is lehet, összesen nagyjából 300 km jelzett turistaút, hazai szempontból nézve szokatlan, kősivatagos táj és gyönyörű sziklás partok állnak rendelkezésre. Tavasszal pedig se elviselhetetlen meleg nincs, se rengeteg turista, persze nem árt az időjárás jelentést előre nézni, nekünk sikerült elfogadható, de nem tökéletes időt kifogni, miközben szemben a szárazföldön, a Dinári-hegységen végig felhő ült.

Első nap kora délután értünk oda, így egy néhány órás túrával és egy rövid városnézéssel értük be. Túrázásra a sziget dél-keleti része tűnt ideálisabbnak, tehát a Punat és Vrbnik vonalától dél-keletre lévő rész, amely sokkal hegyesebb, sziklásabb a sziget másik felénél. Mi a 102-es úton Baska felé a Punat utáni emelkedő tetején lévő kis parkolótól indultunk, ahol egy közforgalomtól elzárt murvás út indul jobbra. Innen tettünk egy kört a sziget legmagasabb pontja, az 569 méter magas Obzova érintésével.

Az időnk nem volt napos, és kicsit fújt is a szél. Az murvás utat elhagyva odafelé egy völgyben haladtunk, ahol három kicsi tó is volt.

Majd felfelé tartottunk a csúcs felé. A boróka bokrok a szárazföld felől fújó bóra miatt mindenütt ferdék voltak, ottjártunkkor mondjuk pont ellenkező irányú szél volt.

Fent a csúcstól fordultunk, és a kopár gerincen mentünk visszafelé a másik csúcsot is érintve. Tipikus látvány errefelé a kövekből rakott szélmenedék:

Bár kissé szürke idő volt, fentről több irányból is jól látszott a tenger. Lefelé ereszkedve velünk szemben volt a Punati öböl:

Mikor visszaértünk az autóhoz, még nem volt késő, úgyhogy aznap még megnéztünk Vrbniket, ami a szárazföld irányába fekvő tengerparti település. A község központja egy parti dombra épült, alatta egy kis öbölben kikötő:

Túl jó időnk nem volt, kicsit körbenéztünk, mászkáltunk a sziklás part alatt és felett, majd este lefoglaltuk a szállásunkat a szigettel azonos nevű Krk kisvárosban.

Másnap Baskába vettük az irányt, és leparkoltunk a település keleti végében lévő nudista kemping bejáratánál, majd innen indultunk az amúgy zárva tartó, de szabadon átjárható kempingen át, majd a parton folytatódó jelzett turistaúton. Nemsokára egy olyan részhez értünk, ahol nem lehetett száraz lábbal megúszni a felcsapó hullámokat, úgyhogy felvettem a tengerjáró cipőmet, átvittem előbb a táskákat, majd Diát a hátamon a túloldalra. A fénykép már visszafelé nézve készült:

Az út ezután hol lent, hol kicsit feljebb, de mindig a part közelében haladt tovább, sziklás és laposabb partszakaszok váltották egymást.

Mielőtt elhagytuk volna a partot, még mindig igencsak felhős volt az idő.

Innen a Vrzenica kanyonban indultunk felfelé. Ez a kanyon nem túl mély, de helyenként egészen szűk, és látványos. Ahogy haladtunk felfelé az ég velünk szemben egyre kékebb lett.

A kanyon felső végéhez közeledve már teljesen kisütött a nap.

Felérve a gerincre, tovább tartottunk a Vela Luka és a Mala Luka öblök felé. Fent a dombokon rengeteg kőből rakott kőkerítés szabdalta a tájat:

Végül a két öböl fölé értünk, ahol leültünk enni és gyönyörködni a panorámában. A két egymással szemben fekvő öböl mögött a félsziget a Krk sziget keleti vége.

Az öblökben lévő strandokhoz nem vezet autóval járható út, nyáron a strandolók jellemzően vízi taxival érkeznek, hacsak nem azon az ösvényen, amin mi, bár azt gondolom ez az árnyékmentes turistaút nem lehet túl kellemes 30 fok felett.

Innen már nem ereszkedtünk le, mivel aznap még mást is meg akartunk nézni, úgyhogy visszafordultunk. Egy ideig ugyanarra mentünk, ahonnan jöttünk, de nem mentünk le a kanyonba, hanem a fenti turistaúton haladtunk tovább, ami a nudista kemping parkolójánál ér véget (de elkerüli a kempinget, ami akkor lehet lényeges, amikor nyitva tart, és belépőt szednek).

A túra után autóval felmentünk a Baska fölött lévő templomhoz és temetőhöz, ahonnan szintén jó volt a kilátás.

A következő állomás Silo volt, ahol egy földnyelv végében lévő világítótoronyra voltunk kíváncsiak, amit előzőleg Google Mapsen néztünk ki.

Majd visszatérve Krk városba, sétáltunk egyet a szűk utcákban, meg a tengerparton.

Másnap, ahogy számítottunk rá, nagyon rossz idő volt, egész nap esett az eső, úgyhogy még Omisaljban, ami egy tengerparti község a sziget északi részén, mászkáltunk egyet, aztán indultunk haza. Útközben még havazott is a hegyekben.

Nagyon jó volt ez a három nap, de kevés is, még bőven lett volna hová menni a szigeten, ha az időjárás engedte volna. Akit érdekelne a túrázás a szigeten, ezen az oldalon lehet PDF-ben letölteni a jelzett turistautakat tartalmazó térképkivágatokat a a sziget különböző részeiről. Érdekesség, hogy Horvátország többi részével ellentétben nem az ex-jugoszláv államokban jellemző piros (és néha sárga) "célkeresztek" jelzik a turistautakat, hanem piros, kék, zöld, és sárga sáv jelzések vannak.

Már nem igazán terveztünk erre az évre 2000-es hegyekbe túrát, ám látva a szokatlanul meleg novembert, addig nézegettem az időjárás jelentést a november 11-ediki vasárnapra, míg azt nem mondtam Diának, hogy elmehetnénk a Raxra, neki meg tetszett az ötlet. 1 évvel ezelőtt novemberben jártunk ott, akkor a Jakobskogel volt a cél, végül odáig nem jutottunk, mert a havas-ködös időben inkább visszafordultunk az Ottohaus előtt. Most először valamelyik klettersteig útvonalat nézegettem a Höllental völgynél, de elvetettük, mert ha már ilyen szép napsütéses novemberünk van, akkor valamelyik déli fekvésű útvonal jobb ötletnek tűnik. Végül a Heukuppe csúcsot választottuk, amely a Rax legmagasabb pontja a maga 2007 méterével. Előtte szombaton is túráztunk, Dia főnöke szervezett egy nem is annyira könnyű túrát a Börzsöny dunakanyari részébe, de továbbra is éreztünk magunkban energiát a másnapi alpesi túrához.

Korán keltünk, majd valamivel fél 10 előtt értünk az 1070 méter magasan fekvő Preiner Gscheid hágóban lévő parkolóhoz, ami ekkor már majdnem tele volt. Mi először a 829-es számmal jelölt Schlangenwegen indultunk felfelé, ahogy sokan mások is. Ez az út egy sípályának tűnő kiirtott sávban indult felfelé egyenesen a fenyőerdőben, aki kényelmesebbre vágyik, azoknak ott van körülötte egy cikkcakkos murvás út is. Ekkor még kicsit felhős volt az ég, a nap hol eltűnt, hol előbukkant, az egyik irányban látványos bárányfelhők tarkították az eget:

A Gfölzhütténél leültünk és ettünk egy szendvicset az immár szikrázó napsütésben. A Siebenbrunn völgynél egy nagy réten mentünk tovább a hegy felé:

Nemsokára elhagytuk a Schlangenweget, és az amúgy ugyanoda vezető, de némileg nehezebb Karl-Kantner-Steig útvonalon folytattuk az utunkat. Ez eleinte egy törpefenyvesben haladó ösvény, majd egy nem túl hosszú, A/B nehézségű klettersteig. A sisakot utóbbi szakaszon felvettük, mert több helyen közvetlenül fal alatt haladtunk, és ugyan hoztunk magunkkal beülőt és kantárt, de utóbbiaknak nem éreztük szükségességét, tényleg a klettersteig.de és a bergsteigen.com besorolásának megfelelően könnyű volt ez a klettersteig. A megszokott drótkötél nem volt, helyette merev vaskorlátok voltak, egy-két helyen lépés, valamint egyetlen helyen, a teteje előtt lánc.

A vasalt szakasz tetejéről visszanézve gyönyörű volt a kilátás. A képen balra a Predigstuhl fala, tőle jobbra a Preiner Wand, a távoli síkabb vidékeken pedig megült a köd:

Még 10 perc gyaloglás után felértünk a Rax fennsikjára, a Karl-Ludwig házhoz. Innen lankás útvonal vezetett az ellaposodó, füves csúcs felé. Visszanézve a ház felé, a Rax fennsíkja, mögötte a kimagasodó Schneeberg csúcsa:

A csúcson kissé szeles volt az idő, körbenéztünk, mindenfelé szép kilátás volt, aztán az ott lévő gödörben, úgy-ahogy szélvédett és napfényes helyen ettünk, teáztunk, pihentünk. A másik irányba, dél-nyugatra is egészen jó kilátás volt, a jobb szélen a Schneealpe, baloldalt a Stuchleck szélerőművei, a távolban az Alpok magasabb hegyei:

Aztán elindultunk visszafelé, először a gerincen, majd törmelékes ösvényen, kövekkel és törpefenyvesekkel tarkított napsütötte füves hegyoldalban a Reißtalersteig felé:

A Reisstalersteignek is része egy A/B nehézségű klettersteig, amely fentről egy rövidebb és egy hosszabb létrával kezdődik (a képen a hosszabb):

Majd folytatódik drótkötéllel biztosított, de könnyű ereszkedéssel:

Majd befejeződik egy kicsit mászós résszel, az alján néhány vas lépéssel:

Igazából ez sem volt nehezebb, mint a Karl-Kantner-Steig, viszont nekem sokkal jobban tetszett. Innen újra törpefenyvesen haladtunk tovább.

A törpefenyvest fenyves követte, majd a Reißtalerhütténél leültünk még egyet sütkérezni a napon, meg enni-inni, a legvégén pedig a felfelé már említett szerpentines murvás úton értünk vissza a parkolóba. Leérve a szerpentinen még félreálltunk az autóval egy helyen egy fotó erejéig, középen a Preiner Wand:

Novemberben már ritkán van ennyire szép, meleg idő ilyen magasságban, az idei ősz azonban kegyes volt hozzánk, így az október 23-adikai hosszú hétvégéhez hasonlóan szép, talán még melegebb időben túrázhattunk az Alpokban. Idén valószínűleg ez volt az utolsó 2000 méter magas hegy, ahol járunk. A Rax egyébként télen és nyáron is méltán népszerű hely, bár a Schneebergnél alacsonyabb, annál nagyobb területen fekszik, rengeteg jelzett turistaúttal és klettersteiggel. Konkrétan a Heukuppe is sokféle, különféle nehézségű turistaúton érhető el. A Rax Budapestről kb. 320 km, olyan 3,5 óra alatt megközelíthető autóval, így belefér szállásfoglalás nélkül is az egynapos túra. Amúgy rengeteg a menedékház (hütte) a fennsíkon, ahol lehet szállást foglalni, így többnapos túrák is megvalósíthatóak.