Ahogy az előző bejegyzésben írtam, a hosszú hétvége utolsó, hazautazós napjára (október 23.) megváltoztattuk az eredeti tervet, laza völgytúra helyett inkább kinéztünk még egy hegyet, az olasz-szlovén határon fekvő Mangartot, amely Szlovénia 3. legmagasabb hegye (a Triglav és a Škrlatica után). A 2679 m magas hegy megmászása ideális félnapos túra, mivel a szlovén oldalról keskeny aszfaltút vezet 2055 méter magasra a Mangart nyereghez, amelyet az olaszok építettek 1938-ban katonai célból. Az út elvileg fizetős, mikor mi ott jártunk, nem volt senki, aki beszedte volna az állítólag 5 eurós útdíjat.

A parkolóba negyed 9 körül érkeztünk, aznap mi voltunk ezzel az elsők. Innen könnyű ösvény indult a hegy irányába, elhaladva a Kis-Mangart sziklacsúcsa mellett, majd mielőtt elértünk az elágazáshoz, ahonnan kétféle út vezet a csúcsra, letekinthettünk északra a Fusine tavak völgyébe, jobbról a Mangart észak-nyugati fala:

A kereszteződésnél lehet választani, hogy az utunkat a szlovén úton, a hegy dél-nyugati falán, vagy az olasz úton, az észak-keleti oldalon folytatjuk. Az olasz út folytatása az ide érkező C/D nehézségű via ferratának (Via Italiana), de innentől felfelé nem igényel mászást, a drótos biztosítás inkább arra szolgál, hogy csúszós időben legyen mibe kapaszkodni. Mi viszont a szlovén úton folytattuk az utat, nemsokára a falhoz értünk, ahol a B nehézségű via ferrata beszállása volt. Bár technikailag nem nehéz ez az útvonal, ám helyenként igencsak kitett:

Bár tiszta idő volt, mi a délelőtti időpont miatt végig árnyékban haladtunk, emellett fújt is a hideg szél.

Közben egyre több helyen jelentek meg kis hófoltok és jégfoltok (2 nappal korábban lehetett egy nagyon kicsi havazás). Diának egyre kevésbé tetszett az, hogy rengeteg helyen, ahol jó lett volna, nem volt drótkötél (meg volt ahol volt, de feleslegesen), pl. két oldalról kitett, a hófoltok miatt kissé csúszós, szabad mászós szakaszokon. Emellett ahol cikkcakkban ment fel a falon a drót, a kanyarokban, ahol másik oldalon folytatódott, túl nagy volt a távolság a kantár átcsatolásához, pedig ezek a kanyarok kitettebbek voltak az egyenes szakaszoknál. Dia az ilyesmitől sokkal jobban parázik, mint én, annak ellenére, hogy az előző napon is bebizonyosodott, hogy sokkal ügyesebben mászik nálam. Példa egy nem biztosított szakaszra:

Egyébként nem volt túlzottan nehéz a mászás, könnyebb volt, mint előző nap a Monte Zermulán, mindenütt voltak lépések, hol köveken, hol vasakon, helyenként meg igencsak látványos volt:

Nemsokára a túránk során először napos részre érkeztünk, egy kiugró orra, ahol pihentünk egyet.

Innen még egy jó adag mászás következett, hol drótkötéllel biztosítva, hol anélkül.

Végül az utolsó szakasz már könnyű séta volt az ellaposodó, törmelékes tetőn a csúcsig:

A csúcsról minden irányba gyönyörű volt a kilátás, mindez tökéletesen tiszta időben. Keletre nézve a Skratlica, a Prisojnik, a Razor, a Triglav és a Jalovec:

Nyugatra balról a Kanin hegycsoportja, tőle jobbra a Jof Fuart, majd a Karni-Alpok már előző napokról ismerős részei, észak-nyugatra a távolban pedig havas osztrák 3000-esek:

A csúcson aznap mi voltunk az első emberek, ám nem voltunk egyedül, mert amíg a szélárnyékos oldalon ettünk, teáztunk, egy havasi csóka csatlakozott hozzánk (később megjelent egy társa is):

Miután eleget időztünk, elindultunk lefelé. Először kelet felé tartottunk a gerinc mentén, törmelékes úton, itt találkoztunk először szembe más túrázókkal, akik a csúcs felé tartottak, majd leereszkedtünk a nyereg felé az elágazáshoz, ahol az olasz úton balra fordultunk.

Az olasz út az északi fal felett, törmelékes oldalban haladt le a Mangart-nyereg felé. Meglepő módon ezen az oldalon sokkal kevesebb kis hófolt volt, mint a felfelé úton, valamint rengeteg helyen volt drótköteles biztosítás csúszós idő esetére.

Lefelé itt is találkoztunk szembejövő emberekkel, köztük magyarokkal is, akik kérdezték, hogy még mennyi van hátra a csúcsig. Közben a panoráma is pazar volt, északra a Fusine tavak völgyére volt igencsak szép kilátásunk. Nemsokára leértünk a nyeregbe az elágazáshoz, innen is gyönyörű volt a kilátás a tavak felé, úgyhogy elkészítettem majdnem ugyanazt a képet, mint reggel, csak egészen más fényviszonyokkal:

Itt találkoztunk még egy magyar túrázóval, aki megkérdezte, mennyi idő innen a csúcs, de hallva, hogy 1-1,5 óra, inkább úgy döntött, hogy inkább máskor mennek fel. A reggelihez képest immár sokkal melegebb és kevésbé szeles időben gyalogoltunk vissza a parkolóba, miközben gyönyörködtünk a tájban.

Visszanézve a Mangartra, megállapítottuk, hogy a nagyjából a nagy repedés mentén mászhattunk felfelé:

A parkolóhoz érve még leültünk a fűre ebédelni, aztán elindultunk haza, több pihenőt beiktatva úgy este 9 körül értünk Budapestre.

A Mangart megmászása félnapos túrának valóban ideálisnak bizonyult, bár sok helyen azt írták, hogy 1,5 óra felfelé, 1 óra lefelé, a szállásadónk szerint meg 4 óra csak felfelé, nekünk valahol ez a kettő között sikerült, valamivel kevesebb, mint 5 órába tellett az egész, pihenőkkel együtt. A Mangart nyereg és a csúcs is nagyon látogatott, amiben nyilván szerepe van annak, hogy nagyon magasra visz az út, és innen már nem túl sok fáradság és idő feljutni a csúcsra. Valószínűleg csak azért volt viszonylag kevés ember, mert egy október végi hétköznapon jártunk ott, nem egy augusztusi hétvégén. Az olasz út bárkinek ajánlható, akinek van már minimális magashegyi tapasztalata, csak egy jó cipő vagy bakancs kell hozzá, a szlovén úthoz szükséges a sisak és a via ferrata felszerelés, akik pedig nálunk jóval gyakorlottabbak a via ferratában, azok a Mangart nyereg felől le tudnak turistaösvényen ereszkedni 1850 méterre a Via Italiana beszállásához. Ha több idő áll rendelkezésre, akkor a Fusine tavaktól indulva egész napos combos túraként is fel lehet jutni a csúcsra.

A Cellon utáni napon ismét a Kranjska Gora melletti szállásunktól kicsit távoli, ám az előző napinál közelebbi hegyet néztünk ki, Olaszországban a Monte Zermulát. Ez a csúcs az olasz-osztrák határon futó Karni-Alpok főgerinctől délre fekszik egy rövidebb, K-NY, inkább kicsit DK-ÉNY-i irányú gerinc legmagasabb pontja. Többféle irányból és útvonalról megközelíthető, mi az 1552 m-en fekvő Passo del Cason di Lanza-tól indultunk, ahová egy keskeny, meredek hegyi aszfaltút vezet fel Pontebba felől, így nem kellett aznap sok szintet megmásznunk, hiszen a hegy csupán 2143 méter magas. Megérkezve a parkolóba, egyből láttuk a hegy északi falát, és az alatta lévő színes vörösfenyvest:

Eleinte az erdőben haladtunk, majd volt egy kevés vörösfenyőkkel tarkított törpefenyves.

Ezután immár a hegy árnyékában, köves törmelékes részen haladtunk tovább az északi fal lábáig.

Aztán megérkeztünk a B-C nehézségű via ferrata beszállásához. Az árnyék és a szél miatt elég hideg volt, ezért gyorsan felvettük a beülőt, kesztyűt, sisakot, és elindultunk felfelé. Az első szakasz nekem nehezen indult, az egyik helyen nehezen találtam a lépéseket, végül persze átlendültem rajta, mielőtt teljesen áthűlt volna a szélben a kesztyű alatt a kezem. Dia viszont sokkal ügyesebb, gyorsabb volt, úgyhogy a kanyarban várnia kellett rám, ami azért nem volt jó, mert addig is fázott. Aztán találtunk egy szélvédett hasadékot, ott ittunk egy kis teát, majd mentünk tovább. B-C nehézség a korábbi tapasztalataink alapján reális volt, a legnehezebb részeken közelítette a Cseszneki Ostromlók útja nehézségét, az első szakasz után nekem sem okozott komolyabb nehézséget, viszont élvezetes és látványos volt. A mászások között voltak pihenő szakaszok is, illetve 1-2 helyen szélcsendesebb kis zúgok is, amire nagyon szükségünk volt, mert a hideg szél továbbra is fújt. Egy tipikus kép a klettersteigről:

Amikor aztán kezdett elegünk lenni a hideg szélből, végre felértünk a gerincre, aminek a túloldalán a hegy sokkal barátságosabb oldala fogadott minket, ragyogó napsütés, kevésbé sziklás és sokkal füvesebb oldal, mindez a gerinc élének hála szélvédetten. Kis pihenés után elindultunk jobbra a gerinc déli oldalán a csúcs felé.

Egy kis emelkedő után a csúcson voltunk, ahol egy kereszten lobogott az erős széltől egy olasz zászló. Minden irányból hegyek tengere vett minket körbe a szikrázó napsütésben. Én már egészen átmelegedtem, úgyhogy megbontottam a csúcssört, amiből Dia csak egy kortyot ivott, mert ő még fázott annyira, hogy inkább a teát választotta. Nyugatra nézve a kép közepétől kicsit jobbra látható a Hohe Warte gerince, a két nagyobb csúcstól jobbra az előző napi Cellon is jól beazonosítható volt:

 Keletre a távolban a Júliai-Alpok csúcsait némi felhő vette körül, előtérben a csúcskereszt, balra az olasz-osztrák határon a Trogkofel, tőle jobbra a Monte Cavallo, előtte a Zermula gerincének a folytatása, jobbra a kis kúp pedig a Monte Pizzul, amely ennek a gerincnek a keleti végén található

Északra a távolban havas gleccsereket láttunk, de nem sikerült biztosan beazonosítani, melyek ezek. A jobboldalira a tippem a Hochalmspitze, a tőle balra lévőre meg a Hocharn:

 A csúcs után elindultunk keletre a napsütötte gerinc oldalában:

Aztán elértünk a nyereg közelébe, ahol sajnos vége lett a szélárnyéknak. A nyeregből balra a völgyben lehetett volna kényelmes ösvényen visszajutni a parkolóban, de ott volt még a Monte Pizzultól balra a Zuc della Guardia névre hallgató sziklatorony, amit még meg terveztünk mászni:

Úgyhogy a Pizzul baloldalán induló ösvényen indultunk tovább, egészen a B-C nehézségű via ferrata beszállásáig, amely egy létrával indult a meredek falra:

Dia eléggé elfáradt eddigre, és erős szél is fújt, hiába voltunk délre a faltól, nem éreztük a szélárnyékot, úgyhogy végül úgy döntöttünk, inkább nem másszuk meg ( létrán azért felmásztam), inkább kipihenjük magunkat, és másnap a laza vízesés nézős völgytúra helyett inkább megmásszuk a Mangartot a szlovén úton, mielőtt hazaindulunk Magyarországra (erről fog szólni a következő cikk). Bekukkantottam kicsit a háborús üregbe, kinéztem az ablakain, aztán inkább nem mentünk vissza az előző nyeregig, hanem balra átvágtunk az eleinte kicsit törmelékes, lejjebb már füves lejtőn. Lefelé haladva szemben velünk a Zermula felső, sziklás gerincének a keleti vége emelkedett.

Aztán újra át a gyönyörűen sárguló vörösfenyős erdőn át lesétáltunk a parkolóba:

Mivel még bőven világosban értünk vissza, ezért megnéztük Ratecétól keletre, az országút mellett lévő Zelinci-t, a Száva forrását, ami egy kicsi, de gyönyörű színű tó (ez a Száva egyik ágának a forrása, a bohinji ág a Száva vízeséstől ered):

A Monte Zermula egy hegy a rengeteg körül a Karni-Alpokban, ám a könnyű megközelíthetősége, szépsége, valamint a 2 közepes nehézségű, via ferrátája miatt bátran ajánlható azoknak, akik a környéken járnak. Természetesen a hegycsúcs a vasalt útnál jóval könnyebb turistaúton is megközelíthető, például azon, amin lejöttünk, de nyugatról és dél-nyugatról is megközelíthető más kiindulópontokról, korán indulva akár félnapos túraként is. Mi aznap a hegyen egyetlen embert láttunk, őt is távolról, de a csúcson lévő könyv alapján népszerűbb időszakokban hétvégén sem kell tömegekre számítani.

Az elmúlt hónapokban majdnem minden hétvégén túráztunk valahol, azonban nem volt időm ezekről írni, illetve terveztem a nyaralásunk további napjairól egy-egy cikket, de azokból sem lett semmi. A nyár végén és ősszel azon kívül amikről írtam, jártunk kétszer a Börzsönyben, egyszer a Helembai-hegységben (Burda), bejártuk a budai zöldet Telkitől a Szépvölgyi útig, voltunk a Chopokon és a Deresen, kétszer a Szlovák Paradicsomban, a Piecky-szurdokban, és a Kysel szurdok via ferrátáján. Most viszont nem ezekről írok, hanem arról, hogy hol jártunk október 23-adikai hosszú hétvégén.

Szokás szerint az azt megelőző héten folyamatosan figyeltük az időjárást, és csak csütörtök este foglaltunk szállást, hogy olyan helyre menjünk, ahol jó az idő. Tavaly ugyanezen, az akkor 3 napos hosszú hétvégén ez Erdélyben a Retyezát volt, ahol akkor gyönyörű őszi idő volt, őszi színekkel. Emiatt az elsődleges cél ezúttal a Déli-Kárpátokban egy másik hegység, a Fogarasi-havasok vagy a Páring lett volna, azonban oda rossz időt mondtak, ahogy a Tátrába is, ellenben Szlovéniába a Júliai-Alpokba igencsak pozitív volt az előrejelzés. Miután lefoglaltuk a szállást egy Kranjska Gorához tartozó, olasz-szlovén határ melletti faluban, Ratece-ben, elő is állt a terv, szombaton bevásárolunk itthon, és elautózunk a szálláshoz, vasárnap és hétfőn pedig időjárástól függően megmásszuk a Prisojnikot, a másik nap egy félnapos túrával a Mangartot, aztán aznap még megnézzünk valamit, mondjuk a Mangarttól északra fekvő tavakat, az utolsó nap meg valami könnyű völgytúrát teszünk délelőtt, majd hazaindulunk.

Aztán a dolgok nem így alakultak, a Meteoblue-n folyamatosan romlott az előrejelzés, utoljára szombat éjszaka változtatták meg, immár a 2 nappal korábban ígért 9 óra napsütésből lett 1 óra. Dia teljesen kétségbeesett, hogy hová megyünk akkor, én meg elkezdtem a neten keresgélni alternatív célpontot másnapra (később fogok írni cikket, mely weboldalak azok, amelyek alapján érdemes tájékozódni). Megállapítottam, hogy tőlünk nyugatra, Olaszországban az osztrák határ mentén sokkal jobbat mond az előrejelzés. Végül korai keléssel a tőlünk közel 1,5 óra autózással elérhető, a Karni-Alpokban az olasz-osztrák határon lévő 2238 m magas Cellon (hosszabb olasz nevén Creta della Collinetta, német nevén Frischenkofel) csúcs mellett döntöttünk.

Túránk a határon lévő Plöckenpass hágótól indult, ahonnan fél-háromnegyed óra után értük el a B-s nehézségű Cellonstollen klettersteig beszállását. Ez a via ferrata attól különleges, hogy egy egykori katonai alagútban halad, amelyet az I. világháborúban építettek. Ezen kívül is rengeteg üreget vájtak a gerincen harcoló osztrák-magyar és olasz katonák, tele van ezekkel a hegy. Az alagút nem teljesen sötét, helyenként nyílásokon tör be a fény, ennek ellenére fejlámpa azért ajánlott. A benne haladás nem túl megerőltető, bár határozottan jó volt, hogy ott a drótkötél, illetve helyenként vas lépések, mert kissé nyirkos, így csúszós volt a talaj, de egyébként ez kimondottan egy könnyű via ferrata. Az összes kép, amit készítettem, homályos lett, de egyet azért ide teszek egy meredekebb részéről:

Kiérve az alagútból nemsokára sima turistaösvényen folytattuk az utunkat a szikrázó napsütésben. Elértünk arra a pontra, ahol döntenünk kellett, hogy a D-s nehézségű via ferrata, a Senza Confini vagy a B-s nehézségű Steibergerweg felé indulunk tovább a csúcsra. D nehézségűn sosem jártunk még, úgyhogy jogos volt az, hogy Dia utóbbit akarta, én azonban makacs módon ragaszkodtam előbbihez, hogy próbáljuk meg, és ha olyan helyre érünk, ahol úgy látjuk, nem tudnánk visszamászni, akkor forduljunk vissza, aztán úgyis van időnk, felmegyünk a könnyebb útvonalon. Néhány száz méter törmelékes emelkedő után volt a beszállása, ahol elindultunk felfelé. Végül nem Dia, hanem én döntöttem úgy, hogy forduljunk vissza, mikor a hegyvilag.hu ábrája szerint C-D nehézségű nagy rámpánál nem találtam a következő lépéseket, úgyhogy visszafordultunk. Leérkezésünkkor épp egy magyar csoport készült elindulni a beszállásnál.

A Steibergerweg útvonal jobbra tartott az elágazástól, oldalazva érte el a másiknál jóval könnyebb via ferrata beszállását. Ez tényleg nem volt nehéz, mindenütt jól barázdált, repedéses sziklákon haladt, így lépésből nem volt hiány, és a meredeksége sem közelítette meg a függőlegest, talán a vége előtt volt egy kicsit nehezebb rész. Ugyanakkor élvezetes és viszonylag hosszú volt.

A két klettersteig találkozásától már sima turistaösvény vezetett a csúcskereszt felé. A csúcsról gyönyörű volt a panoráma minden irányba. Igazából nem egy csúcs volt, hanem kettő, és a nagyobb kereszt az első, közelebbin volt, a túrázók többsége csak ezt látogatta, mi viszont átmentünk a másikra is, amelyen egy kisebb kereszt volt, de ez tűnt 1-2 méterrel magasabbnak. Ez a panorámakép a nagyobb keresztes csúcsról készült, bal szélén előtérben ott a másik csúcs is:

Úgy láttuk, mintha a második csúcsról tovább haladna az ösvény, úgyhogy először megpróbáltunk nyugat felé leereszkedni a nyeregbe, de sajnos arra nem lehetett, meredek sziklafal volt alattunk. Végül az első csúcs alatti cikcakkos ösvényen (kicsivel odébb, mint amin feljöttünk) leereszkedtünk délre az olasz oldalra, és ott mentünk tovább nyugati irányba az enyhén lefelé tartó-oldalazó ösvényen. Innen nagyon szép volt a Cellont a Karni Alpok legmagasabb, 2700 feletti részével összekötő nyereg:

Ezután balra leereszkedtünk egy meredek, törmelékes ösvényen, ahol a szintén ott haladó olasz pár hölgy tagja párszor seggre is esett, én magam lassan, óvatosan ereszkedtem, Dia viszont gyorsan, ügyesen haladt lefelé.

Leérve a következő jelzett ösvényre, a nagyjából szintben haladó úton visszaindultunk a parkoló felé, tőlünk balra a füves-sziklás hegyoldal, jobbra lent gyönyörű, színes völgy. Aztán ez az út egy alagúton haladt tovább oda, ahol az alagutas via ferrata teteje is van, mi viszont jobbra leereszkedtünk a völgy felé.

A völgyben ettünk, pihentünk, végül színes őszi erdőn keresztül sétáltunk vissza a parkolóba:

Térképet csak ekkor vettem a hágóban a Karni-Alpok középső részéről, mert odafelé még nem volt nyitva semmi, a túra során Bergfex appal, a táblázás és a neten olvasottak alapján alapján tájékozódtunk.

Aznap még volt időnk sötétedésig, úgyhogy még megnéztük a Mangart olasz oldalán, az északi fal alatt fekvő Fusine tavakat:

Napos idő ígérkezett a hétvégén, ezért úgy döntöttünk, szombaton túrázunk egyet a Tátrában, vasárnap meg csinálunk valami kis levezetőt. Eredetileg a Kapor csúcsot akartuk a Poprádi-tótól a Magas-Tátrában, illetve több másik csúcs is szóba jött, mint alternatíva, így csütörtök este lefoglaltuk a szállást Poprádon. Ezután romlani kezdett az időjárás jelentés. Már nem 10, hanem csak 6 óra napsütést ígért a Meteoblue a Kapor csúcsra, és 51 km/h szelet. Nézegettük merre van a legjobb idő, végül a Nyugati-Tátrában (vagy más néven Liptói-havasokban) lévő Rohács-völgyre esett a választásunk, mivel egyrészt oda kicsivel kisebb szelet és nagyjából egész napos napsütést ígértek, ráadásul a déli-dél-nyugati széltől a völgy védett helyen van, hiszen a Nyugati-Tátra főgerincétől északra fekszik.

A völgyben az amúgy hatalmas parkoló majdnem tele volt mire háromnegyed 11 körül odaértünk. Tudtam, hogy népszerű a hely, de azt nem, hogy ennyire. A parkolóból felvonó is indul a gerinc felé, mi azonban a piros jelzésen indultunk a völgyben felfelé. A forgalomtól elzárt aszfaltút után jobbra elindultunk fel a tavakhoz, amelyek a völgy legnagyobb látványosságai. Útközben megnéztük a Rohács-vízeséseket. Ezután elkezdett foltokban havas, latyakos lenni a táj, majd a fenyőerdőt felváltotta a törpefenyves, és végül felértünk a legmagasabban, nagyjából 1700 méteren fekvő tóhoz:

Ezután elindultunk lefelé, és a következő tóhoz fentről érkeztünk. Háttérben a Volovec és a Hegyes-Rohács (Ostry Rohac) csúcsok:

A Hegyes-Rohácstól jobbra pedig felbukkant az úti célunk, a Placlivo csúcs:

Végül elhaladtunk a legalacsonyabban fekvő, harmadik tó mellett is.

Mindhárom tó és környezete nagyon szép, ugyanakkor nagyon nagy volt a tömeg, sok embert kellett kerülgetni, ez kevésbé tetszett. A tömeg és a szép táj is egy tavalyi túránk helyszínére, Bulgáriában a Rila tavakra emlékeztetett.

A legmagasabban fekvő tótól számítva nagyjából 200 szintet veszítve az 1528 méter magasan lévő kereszteződésben jobbra fordultunk felfelé a Smutná völgyben, a Smutné nyereg felé.

Felérve a főgerincen fekvő nyeregre megbizonyosodtunk róla, hogy valóban erős a déli szél, így egy szikla mögé bújva ettünk, majd felkészültünk a csúcstámadásra. Dia a síszemüvegét is bevetette a szél ellen, mögötte a Placlivo csúcs.

Mivel a déli oldal kevésbé meredek és sziklás mint az északi, ezért a turistajelzés nagyrészt inkább azon az oldalon halad, ezzel végig kitéve minket az erős déli szélnek, Óvatosan lépkedtünk, másztunk a kövesebb részeken, mert időnként elég durva széllökéseket kaptunk, viszont a látvány mindenért kárpótolt. Nem sokkal a csúcs előtt, ahogy Dia kapaszkodik felfelé, mögötte háttérben a főgerincre merőleges gerinc a Baranec csúccsal, és a völgyben egy kicsi tóval:

A csúcsról egy panoráma kép:

Ezután úgy délután 5 körül értünk vissza a nyeregbe, lefelé a Smutná völgy már teljesen árnyékban volt, a Volovec, Hegyes-Rohács és a Placlivo csúcsokon pedig épp kezdett lemenni a nap:

Mire visszaértünk az elágazásba, már a hegyek sem voltak megvilágítva, a Tatliakova menedékházat elérve pedig már teljesen ránk sötétedett, de ez nem jelentett gondot, mert onnantól a parkolóig ugyanaz az aszfaltút vezetett, amiről odafelé még korábban letértünk a tavak felé, valamint fejlámpával is készültünk. Úgy másfél óra múlva elértük a parkolót, ahonnan Poprádba autóztunk a szállásunkra, másnap pedig még a Szlovák Paradicsomban egy ennél sokkal könnyebb kirándulást tettünk a Pieczky szurdokban.

A Nyugati-Tátra főgerincére általában délről érdemes indulni, mert közelebb van Magyarországról indulva, és nem kell még egy szerpentines úton átjutni a túloldalra. Nyár elején, az útzár feloldásának első hétvégéjén mi is délről voltunk a Banikovon, amit Budapestről hajnalban indulva és éjszaka hazaérkezve, szállásfoglalás nélkül csináltunk meg. A Rohács völgy viszont messzebb van, ezért különösen októberben, amikor már rövidebbek a nappalok, érdemes szállást foglalni valahol. Ha van rá lehetőség, a tavakhoz mindenképpen érdemesebb hétköznap érkezni, mert hétvégén elég nagy tömeg van. Aki pedig nem háromnegyed 11-re ér oda, mint mi, mert előző nap is foglalt szállást, hanem hajnalban kezdi meg a túrát, az különösen egy hosszú nyári napon körtúrát is tud tenni a völgy felett, rengeteg csúcsot érintve.

A Kamniki Alpok és a Bohinji tó után a szlovén karsztvidéken kerestünk valamilyen látványos helyet, mielőtt a nyaralásunkat Horvátországban folytattuk. Nem akartunk tömegekkel teli kiépített barlangba menni, vezetett látogatással, így a Postojna és Škocjan nem jöhetett szóba. Végül a választásunk Rakov Škocjan-ra esett (nem összekeverendő Škocjan-al), ahol a Rak folyó egy barlangból a felszínre tör, majd 3 km-el arrébb egy másik barlangban újra föld alá kerül (majd a föld alatt találkozik a Pivka folyóval, ahonnan Unica folyóként folytatja az útját, amely 10 kilométerre a felszínre tör, majd újra a föld alatt folyik tovább, majd még egy újabb elnevezés után végül Ljubljanica folyóként a felszínre tör, és ez az a folyó, amely partjára Ljubljana belvárosa épült.)

Ljubljanától a tengerpart felé felé haladva az A1-es úton Unecnél kell lehajtani, majd az autópályával párhuzamosan Postojna felé tartó útról kell lehajtani a 914-es számú úton, ami egyébként földút, de meglepően jó minőségű.

A völgyben leparkoltunk, és előbb a közelben lévő Tklaca barlangot néztük meg, ahol a folyó föld alá kerül. A barlanghoz felül érkeztünk, innen van az egyik bejárata:

A mélyedés aljára érve a barlang balra halad lefelé, jobbra pedig a másik bejárat található, ahonnan a kiszáradt folyóvölgy érkezik. Balra mentünk kicsit, és ott már megjelent némi csordogáló víz, a nagy terek és a párás levegő miatt viszont a lámpáink kevésnek bizonyultak, úgyhogy sokat nem láttunk, ami fényképet ott csináltam, nem igazán sikerültek jól. Végül miután a víz egy lapos helyen, faágakkal részben elzárt járatban folytatta az útját, inkább visszafordultunk, majd a másik kijárat felé indultunk tovább.

Némi séta a kiszáradt folyómeder kövein, majd áthaladtunk a Nagy Természetes Híd nevű képződmény alatt, ami fölött amúgy az az út halad, amin autóval érkeztünk.

Ezután megjelent a víz is a mederben, mi pedig egy szép zöld réten mentünk tovább jobbra mellette, később visszatértünk a tőlünk jobbra, erdőben haladó tanösvényre. Egy hídon átmentünk a folyó másik oldalára, ahonnan az ösvény elindult felfelé, és egy idő után az alattunk lévő folyó átmenetileg eltűnt újra egy barlangban. Végül felértünk a tanösvény tetejére, ahol Zelške barlangok és a Kis Természetes Híd találhatóak.

Ez a természetes híd egy nagy szakadék fölött van, aminek a kisebb szája fentről körbejárható, illetve a hídon is végig lehet sétálni:

Egy másik mélyedésben lehet leereszkedni a barlangban haladó folyóhoz, amely jobbra a a völgy felé tart, ahol újra előbukkan, mi viszont balra a patak melletti ösvényen haladtunk tovább, majd egy nyitott részen egy hídon a folyó túloldalán mentünk tovább egy újabb barlangos részhez, míg végül felbukkantunk a természetes híd alatt, ami lentről így néz ki:

Ezután a folyó felszíni része végleg véget ért, a folytatást nem úsztuk volna meg szárazon, úgyhogy nem mentünk tovább. Oldalt találtunk még két lezárt barlang bejáratot is, illetve még egy negyedik fölöttünk szakadékos részt is. Az egész hely nagyon hasonlít Erdélyben a Pádis karszt jelenségeire, a Szamos bazárra és a Csodavárra. Visszaindultunk a bejárathoz:

Ezután az az ötletem támadt, hogy menjünk lefelé a barlangban, hátha át tudunk jutni oda, ahol a völgyben "végleg" felszínre kerül a folyó. Elindultunk a botjainkkal és a lámpáinkkal, hol a vízben lévő köveken lépkedve, hol mellette, egy német család meg követett minket telefonokkal világítva és botok nélkül. A fényeket látva már azt hittük kijutunk a túloldalon, de aztán közvetlen a kijárat előtt egy kis vízesés, és az alatta lévő szárazon megkerülhetetlen meder az utunkat állta:

Úgyhogy végül ugyanott jöttünk ki, és nagyrészt azon az úton mentünk vissza, amin autóval érkeztünk, de útközben még leugrottunk egy ösvényen oda, ahol kiértünk volna, ha sikerül:

Az egész egy félnapos kis túrának volt tervezve, és tényleg bőven bele is fért az időnkbe, sajnos már nem emlékszem pontosan mennyi idő alatt végeztünk, de 2 óra alatt bejárható, viszont annál azért többet érdemes nézelődni. Voltak rajtunk kívül turisták, de nem sokan, összesen talán 3-szor vagy 4-szer találkoztunk más emberekkel. Ezt a túrát bármilyen felkészültségű kirándulónak ajánlom, a tanösvénynek hivatalosan nem része a völgy két végében lévő barlangokba lemenő ösvény, ki van írva, hogy saját felelősségre, de egyébként ezek sem vészesek, ahol mi megpróbáltunk átmenni, illetve ahol az elején beljebb benéztünk balra lefelé, azok a helyek ezen ösvényeknek sem részei.

A Krupa és a Zrmanja kanyont a Google Mapsen néztem ki, nagyon szép képeket találtam a kékes-zöld színű folyóról és a meredek, letörés szerű völgyéről. A nyaralásunk során 4 éjszakára szálltunk meg Starigrad-Paklenicában, innen úgy 80 km autóval a Krupa kanyon, adta magát, hogy egyik nap elmegyünk oda egy félnapos túrára, este meg még pihenésként fürdünk a tengerben.

Azért beszélek együtt a két kanyonról, mert végülis a kettő összefügg, a Krupa a Zrmanja mellékfolyója, a két folyó találkozása után a kanyon egészen a Novigrádi-tengerig tart, amely igazából egy tengeröböl, és egy keskeny csatorna köti össze az Adriai-tengerrel. A Zrmanja kanyon inkább evezős paradicsom, a turistatérképen nem találtam errefelé turistautat, végül másnap, nyaralásunk utolsó napján, hazaindulásunk előtt néztük meg a Obrovac várost és annak várát, amely ebben a kanyonban található.

A Krupa kanyonban nagyjából a Kudin híd környékét néztük ki, ahol két kisebb kört tettünk volna meg, miközben megnéztünk volna több vízesést is. Az út odafelé érdekes volt, ahogy az 54-es majd a 27-es főúton haladtunk, a majdnem teljesen kopár, bokros pusztának a háttérben a sziklás hegyekkel nagyon vadnyugati filmes hangulata, valószínűleg nem véletlen, hogy a Winnetou filmeket egyes jeleneteit épp ezen a környéken forgatták. A 27-es főútról letértünk, majd Golubic után a kanyon közelében egy kereszteződésnél parkoltunk volna le, vagy az út minőségének függvényében mentünk volna közelebb a Kudin-híd fölé. Nos, a kereszteződésnél bekanyarodva egy kecske nyájjal találtuk magunkat szembe, ahogy egy idős néni próbálta áthajtani az úton az állatokat. Nem nagyon ment neki, ahogy lehajtott az útról néhány kecskét, a többi ment vissza, végül egy bácsi segített neki, akire jobban hallgattak. Ezután mentünk volna tovább, de egy újabb kecskenyáj reménytelenné tette a továbbhaladásunkat, és mivel csak erre tudtunk volna gyalog is továbbmenni, a nyájon meg nem akartunk keresztülgázolni (nem voltak túlzottan békés jószágok), ezért elkezdtünk alternatív megoldást keresni. Végül úgy döntöttünk, hogy elautózunk a folyó feljebbi részén, a völgyben található Krupa kolostorig, és onnan csinálunk egy oda-vissza túrát a kanyonban a Kudin hídig, majd vissza.

A kolostornál leparkoltunk egy árnyas helyre, de egy angolul nagyon jól beszélő szerzetes udvariasan megkért minket, hogy inkább ne oda parkoljunk. Végül elindultunk a kanyonba, ami előtt először egy tanyát és az ahhoz tartozó legelőket kerülte meg a jelzett turistaút, de ezután már a folyó mellett haladhattunk tovább, miközben körülöttünk a völgy egyre keskenyebbé és meredekebbé vált.

A folyó egyébként nagyrészt állóvíz jellegű, időnként kisebb zúgókkal, vízesésekkel. A víz tiszta és hideg, ugyanakkor a legeltetés nyomait mindenütt láttuk, egyre több helyen találkoztunk tehén szarral. Ez jelentette aztán az első nagyobb kihívást, ugyanis a turistaút egy patakot keresztezett, amely a Krupával találkozik a völgyben, csakhogy épp ezen a helyen, ahol egy gázló is volt, egy tehéncsorda állta el az utat. Nem akartunk a csorda közepén átmenni, azért hallottunk ezt-azt arról, hogy ezek a békés állatok nem mindig annyira békések, ha a turista közéjük megy, és veszélyeztetve érzik magukat, úgyhogy végül a tengerjáró cipőnket és botjainkat is használva egy kerülőútvonalon gázoltunk át, részben a több ágra szakadt Krupa egyik ágán, részben a patakon. Egyik helyen Diával a hátamon is fordultam egyet, mert túl mély volt a víz, jó utólag lehet hogy elég lett volna a hátizsákját átvinnem, de így viccesebb volt. Persze visszafelé is ugyanezt megcsináltuk. Az átkelésről sajnos nem, a csordának csak az "előőrséről" készült kép, mert nem a fényképezéssel voltunk elfoglalva:

Azután tovább haladva, más nem sokkal a Kudin híd, a végcélpontunk előtt ez a fal okozta a következő akadályt:

Talán át tudtam volna menni, bár beülő, kantár nem volt nálunk, de inkább úgy döntöttem, átúszok az alatta lévő amúgy mély vízben, Dia meg a képen annyira nem látható áthajlás miatt azt mondta, átmegy, de csak hátizsák nélkül. Úgyhogy elrejtettük a hátizsákunkat, mondjuk minek ha a madár se jár errefelé, leszámítva a túloldalon legelésző kecskecsordát, de láthatóan nem készültek átúszni, majd én átúsztam, Dia átmászott. Innen 10 percre volt a Kudin híd, amit immár fürdőgatyában és tengerjáró cipővel tettem meg. A hídról és a körülötte lévő vízesésekről nem készült kép, mivel telefont nem vittünk át, de pl. itt találtok róla képeket. A lényeg, hogy egy több kis részből álló, kőből készült gyaloghídról van szó amely fölött és alatt is vízesések vannak, az alsó, magasabb vízesések alatt egy nagyobb, széles, tószerű része van a folyónak, ahol nagyon jól lehet fürödni a forró nyári időben is max. 18-20 fokos vízben, én be is úsztam az egyik vízesés alá, mögé, Diának hideg volt, ő inkább nem fürdött. Érdekes módon találkoztunk itt néhány nem igazán túrázónak kinéző turistával, valószínűleg nekik több szerencséjük volt odafent a kecskenyájjal.

Ezután elindultunk visszafelé, ugyanúgy átgázoltunk a tehenes résznél, végül visszaértünk a kolostorhoz. Nekem kimondottan tetszett még a völgy jegenyefás része:

Valamint a völgy kékes-zöldes színe:

Sajnos a túra végén Dia kicsit rosszul lett, valószínűleg enyhe napszúrás, nem csak konkrétan ez a túra miatt, mert a kanyonban amúgy meglepően sok árnyék volt, hanem a már napok óta tartó kánikula, és előtte Kis-Paklenica túra miatt is, ahol nagyon kiszáradtunk, erről írni fogok hamarosan. Emiatt aznap már fürödni sem mentünk a tengerbe, de a naplementét azért aznap, utoljára is megnéztük Starigrad-Paklenicában a tenger partján:

Most arról a túráról írok, amely során megszületett a fejemben, hogy blogot írjak. Júliusban Szlovéniában és Horvátországban nyaraltunk, az 6. napon az Északi-Velebit Nemzeti Park területén túráztunk. Az előtte és az utána napi szállásunk egy Krasno nevű faluban volt, ahová a tengerparttól Sveti Jurajtól délre induló szerpentines út vezet fel.

Aznap viszonylag korán keltünk, a túra kiindulópontja a Zavižan menedékház alatti parkoló volt, ahová Krasno és a tengerpart között indult délre előbb egy aszfaltozott út, majd a nemzeti park bejáratától, ahol a fejenként 40 kunás belépőt kellett megfizetni, elfogadható minőségű földút.

A menedékház mellett Botanikus Kertet létesítettek 1967-ben, ami ez esetben azt jelenti, hogy a Velebitben élő különféle növény fajokat összegyűjtötték és erre a területre telepítették. A terület nagyjából 1480 m magasan fekszik, 1600 feletti csúcsokkal és egy nagy töbörrel a közepén, füves, sziklás, fenyőerdős, lombhullató erdős és törpefenyveses területekkel vegyesen fedve. További információ a nemzeti park oldalán található.

A mi tervünk az volt, hogy először teszünk errefelé egy kis kört, majd a nemzeti parkot észak-déli irányban átszelő Premužićeva turistaúton délre indulva elérjük a Rožanski kukovi hegycsoportot, ahol megmászunk egy vagy kettő csúcsot, majd egy másik turistaúton vagy szekérúton visszamegyünk a Botanikus Kerthez, végül a parkolóhoz.

Mivel a parkoló 1500 méter magasan van, nem volt túl nagy fáradság feljutni a lapos, füves, és csak a tetején kicsit köves 1622 méter magas Velika Kosa csúcsra.

A hegy tetejéről már egészen jó kilátás volt a tenger felé, és a környező hegyekre is. Innen egy kis lefelé után a következő csúcs, az 1602 méter magas Balinovac már nem volt ennyire egyszerű, az amúgy a térképen is nehéznek jelzett ösvényen nagy köveken kellett felfelé mászni, de a látvány miatt megérte, nyugatra a part felé nézve látható volt a Krk sziget:

Északra pedig a tengerpartra néző erdős-köves hegyek

Innen leereszkedtünk a Botanikus Kert közepét jelentő töbörhöz, amely körül kényelmes ösvény vezet, rengeteg táblával az ott élő növényekről.

Úgy döntöttük, a Botanikus Kert legmagasabb pontját, a Veliki Zavižan-t inkább kihagyjuk, és elindultunk délre a szekérúton, majd az előbb már említett Premužićeva úton folytattuk az utunkat. Ez a turistaút nagyon jól kiépített és jól jelzett volt, ahogy a sziklás-köves oldalakon kanyargott:

A táj egyre inkább sziklásabbá, kövesebbé, kietlenebbé vált, és ami feltűnő volt, az a teljes csend, nem csak hogy nem találkoztunk szombati nap ellenére egyetlen túrázóval sem a Botanikus Kertet elhagyva, de még madárcsicsergés sem volt, valamint a horvát tengerpart környezetére jellemző kabócák sem hallottuk. Nagyjából ez a kép adja vissza úgy-ahogy milyen tájon haladtunk, sziklatenger mindenütt, helyenként akár pár száz méter mély töbrökkel, köztük hol fenyőfák, hol törpefenyők:

 A két déli csúcs, amit meg akartunk mászni, a hegycsoport két legmagasabb pontja, a Gromovača és a Vratarski Kuk lettek volna. Mikor elértük az elágazást, ahol jobbra indul előbbire az ösvény, úgy döntöttünk, csak egyik fér bele az időnkbe és az energiánkba, az én javaslatomra pedig a Vratraski Kuk mellett döntöttünk, mivel az jobban benne volt a hegycsoport közepén. Ez később rossz döntésnek bizonyult.

A következő jelzett kereszteződésnél balra fordultunk, ez az ösvény kicsit nehezebb volt, de még mindig jól jelzett, könnyen járható. Aztán jobbra, az immár nehéznek jelzett ösvényen a csúcs felé. Na itt már alig találtunk jelzéseket, inkább azt néztük, hogy hol tudunk felfelé mászni a hol sziklás, hol törpefenyveses gerincen. Alig találtuk meg az elágazást, ahonnan délre egy ösvény vezet a csúcsra, keletre pedig majd továbbhaladunk a csúcs után lefelé. Végül elindultunk az csúcs felé vezető ösvényen felfelé, ami ugyanúgy rosszul volt jelezve, és ugyanúgy nehéz, mászós volt. Igazából ha tudjuk, hogy ilyen, mindenképpen hoztunk volna sisakot is, mert a meredek sziklatengerben rengeteg az instabil, gurulós, mállós kő. A csúcsra felfelé kevés kép készült, mert nem azzal voltam elfoglalva, talán ez valamit visszaad belőle:

Közben elkezdtünk az amúgy ex-jugoszláv országokban jellemző lekopott és hiányos piros "célkereszt" jelzések helyett a korábban erre járt túrázók által egymásra rakott kőhalmokra figyelni, amiket csak "kőbabáknak" nevezünk. Igazából ilyet rengeteget láttunk a Tátrában és az Alpokban is, viszont az igazi jelentőségüket csak most értettük meg, lefelé már mi is elkezdtük rakni őket a nehezen követhető szakaszokon, hogy mások se tévedjenek el. Végül felértünk az amúgy a legtetején lapos csúcsra, pihentünk. Nem mondom, hogy nem volt jó kilátás, ugyanakkor sokkal többet sem láttunk, mint lejjebbről. Egy félkörpanoráma a nem túl jó kedvében lévő fáradt Diával a közepén:

Végül elindultunk lefelé. Nemsokára tudatosult bennünk, hogy bármilyen kietlen a vidék, azért más is túrázik a környéken, a Gromovača csúcsról látszódott és hallatszódott két ember, ahogy feltehetően valamilyen horvát népdalt énekeltek. Az út az elágazás után sem volt egyszerűbb, ugyanolyan hiányosak voltak a jelzések, a meredek, hol málló, törmelékes kőrengetegben, hol nagyobb köveken ereszkedésben továbbra is a kőbabák segítettek legtöbbet, ennek ellenére egyik helyen eltévedtünk, és egy kőtengeres részen kellett olyan 50-100 méternyi szintet visszamásznunk, ahol kiderült, hogy az túra egyetlen drótkötéllel biztosított rövid kis szakaszát nem vettük észre, ami egyébként jól jött volna máshol is:

Egyébként nagyrészt ilyen kőrengetegekben haladtunk lefelé:

Leérve egy erdős területen, immár lankás ösvényen indultunk vissza észak felé, mely megjegyzem szintén nem volt túlzottan sok turistajelzéssel ellátva, majd elértük a murvás erdészeti utat, azon gyalogoltunk vissza. Útközben én még leugrottam a Vukušić barlang bejáratához, ahol egy egész évben megmaradó hófolt van a bejáratnál. Végül visszatértünk a Botanikus Kerthez, elhaladtunk az ott lévő kápolna mellett, és megérkeztünk a menedékház alatti parkolóhoz, ahol az autót hagytuk:

Összességében az Északi-Velebit Nemzeti Parkot ajánlom is meg nem is. A Botanikus Kertet és a Premužićeva utat bárkinek, a táj egyszerűen gyönyörű, és nem egy tömegturistás helyről van szó. A többi turistaút viszont hiányosan jelzett, könnyű rajtuk eltévedni, mindenképpen ajánlott GPS használata (én a Bergfex appot használom telefonon), amit pedig nehéznek jelölnek, azt vegyük komolyan, tényleg nehéz, ezeket csak gyakorlott magashegyi túrázóknak ajánlanám, és azzal is kalkulálva, hogy sokszor annyi idő ezeket bejárni, mint a könnyű utakat. Bár kánikulában voltunk ott, 1400-1600 méteren szerencsére nem volt elviselhetetlen a meleg, ugyanakkor nagyon gyorsan tud változni a hőmérséklet, árnyékban, különösen a töbrökben, vagy amikor felhő takarja a napot, hirtelen meglepően hideg tud lenni, tűző napon meg azért elég meleg.

Már régóta érlelődött, hogy egyszer eljutunk a Triglavra, Szlovénia és a Júliai-Alpok legmagasabb csúcsára. Diával már korábban is jártunk a Júliai-Alpokban, illetve a Kamniki-Alpokban is, középiskolás koromban áttekertem a Vršič-hágón, de a Triglav eddig nem jött össze, ahol egyébként nagyon sok túrázó ismerősünk járt már, és mind pozitívan számoltak be róla.

2 héttel előtte jött az elhatározás, hogy miután nyaralásunk egyik részét is Szlovéniában töltöttük (ekkor voltunk a Kamniki-Alpokban), az augusztus 20-adikás hosszú hétvégén visszatérünk, és végre megmásszuk a hegyet. Csatlakozott hozzánk Dia nővére, Anna is. Egy napos túrát terveztünk, ennek fényében nézegettük az útvonalakat, egyébként legtöbben 2 nap alatt csinálják meg, de akadnak egyetlen nap alatt is oda-vissza teljesíthető útvonalak. Végül a többi kiindulópontot kizárva (Bohinj, Krma, Zadnjica), két lehetőség maradt:

1. A Vrata-völgyben lévő Aljazev Dom-tól (1015 m). Mellette szólt, hogy ez van legközelebb a Triglavhoz, ráadásul 3 féle lehetséges útvonalon, igaz ebből az egyiket túl nehéznek találtuk, de így is maradt kettő lehetőség.

2. A Pokljuka fennsíkon található Rudno Polje parkolóból. Ez az Aljazev Domnál magasabban van, 1347 m-en, viszont jóval hosszabb az útvonal, bár időben hasonló becsléseket találtunk az interneten. Ami még mellette szólt, hogy innen a Planika menedékházat (2401 m) érintve 2 lehetséges útvonal áll rendelkezésre a csúcstámadáshoz, az egyik elkerüli a Mali Triglav és a Triglav közötti nagyon forgalmas, ám látványos gerincet, ugyanakkor ennek az útnak a nehézségéről nem találtunk megfelelő információt.

Végül Jesenicében foglaltunk szállást, ebből a kisvárosból nagyon gyorsan elérhető mindkét kiindulópont. Este miután odaértünk, végül úgy döntöttünk, az Aljazev Domtól indulunk. Mint említettem, itt a legnehezebb útvonalat, a Bamberget elvetettük, mivel azon egy C/D nehézségű via ferrata van, ehhez még nem találtuk magunkat elég felkészültnek. A másik kettő, a Prag és a Tominskova maradt, a kettő között kevesebb a különbség nehézségben, de a Prag a könnyebb útvonal, így inkább ezt preferáltuk.

Korán keltünk, reggeli után 5 óra előtt, még sötétben értünk a parkolóba, ahol rengeteg autó parkolt, és sok más túrázó szintén ekkor készülődött. A célunk az volt, hogy még délig felérjünk a csúcsra, mert egyrészt a magashegységekben gyakoribb, hogy a hegyek délután burkolóznak ködbe, az előrejelzés is konkrétan délelőttre mondott jobb időt, valamint lefelé amúgy is jellemzően lassabbak vagyunk. Elindultunk felfelé a völgyben, az egyik táblánál láttuk, hogy a Tominskova útvonalon fél órával rövidebb a becsült feljutási idő, de aztán amikor még sötétben elértük az elágazást, ahonnan indul, ezt az ötletet elvetettük, és tovább indultunk a Prag felé. Miután a jobbra letért a Bamberg felé továbbhaladó turistaút, mi tovább haladtunk a patak mentén, és sajnos eltévesztettük azt, ahol át kell menni balra a túloldalra, egy kicsivel feljebb minket utolérő sziklamászók igazítottak útba. Mivel nem akartunk annyi szintet veszíteni, és már jobbak voltak a látási viszonyok, így átvágtunk az itt már üres patakmedren, majd egy szerencsére nem túl meredek, de jeges hófolton keresztül jutottunk vissza a turistaútvonalra.

Felfelé indultunk, az első szakaszon a meredek részeken vas kapaszkodók segítették a haladást, majd egy valamivel kevésbé meredek, ösvényen haladtunk tovább:

Feljebb érve volt még egy 10-15 m-es fal, amely drótkötéllel van biztosítva, és vas lépésekkel segítve, bár nem volt nehéz, de azért bekötöttük magunkat. Ahogy haladtunk felfelé, a Nap egyre jobban megvilágította a szemközti hegyeket:

Végül egy újabb vas lépésekkel és kapaszkodókkal, de drótkötél nélküli szakasz után elértük azt az elágazást, ahol a Prag és a Tominskova útvonalak találkoznak. Innen tovább emelkedett az ösvény, majd elértük a kövekkel, mélyedésekkel szabdalt, mára nagyrészt elolvadt Triglav gleccser területét, ahonnan látni lehetett, ahogy a Triglav gerince ködbe burkolózik:

Áthaladtunk egy megmaradt hófolton:

Végül megérkeztünk Krederica-Triglav házhoz, amely Szlovénia legmagasabban fekvő menedékháza, itt egyébként tudnak szállást foglalni, akik többnapos túrára érkeznek, a befogadóképessége több mint 250 fő, de így is jó előre kell foglalni, hogy legyen még hely. A ház mellett ettünk, pihentünk, és láttuk, ahogy a Triglav felé rengetegen tartanak a félig ködbe borult gerincre, illetve lefelé onnan:

Ezután elindultunk felfelé, ahol hol lépésekkel, hol kapaszkodókkal, valamint drótkötéllel biztosított meredek úton kerülgettük egymást a szemből érkezőkkel. A Mali Triglav után éles gerincen haladtunk tovább:

Végül ahogy terveztük, még dél előtt, kicsivel fél 12 után elértük a csúcsot:

Innen a kilátás ugyan nem volt tökéletes, felhők jöttek-mentek, de azért több irányba is elláttunk messzire. A csúcson az emberek körül havasi csókák keringtek, a Grintovec óta a kéregető életmódjuk miatt csak havasi tarháló madárnak nevezem őket, ha valaki étellel kínálgatja őket, akár kézből is esznek:

Visszafelé a gerincen mindkét oldalon jó volt a kilátás, viszonylag tiszta az idő, egy kép a menedékházról útban lefelé:

Még mindig lefelé a Triglav gleccser fentről:

Visszafelé ugyanarra mentünk, volt eközben egy kisebb eső, el nem áztunk, de óvatosabban haladtunk, mert jobban csúsztak a kövek. Mire a drótköteles falhoz értünk, szerencsére már újra száraz volt minden:

Kicsit lejjebb összefutottunk 2 magyar sráccal és 2 lánnyal, akik azt kérdezték, hogy mennyi idő még onnan felfelé, mert még lehetőleg sötétedés előtt szeretnének eljutni a menedékházig, velük beszélgettünk, mikor észrevettem, hogy épp fölöttem egy hegyi kecske és gidája néznek lefelé:

Lefelé haladva megtekintettük, ahogy a nap a szemközti hegy alá bukik:

Végül leértünk a völgybe, ahol épp a patakmeder kereszteződésénél bukkant elő a kristálytiszta jéghideg víz, egy idősebb házaspár, akik lefelé hol előttünk, hol mögöttünk haladtak, épp mártóztak benne. Beszéltünk velük pár szót, ők nem a Triglavról jöttek, mondták ott már jártak sokszor, hanem két kevésbé forgalmas csúcson jártak. Mi is megmostuk a lábunkat a vízben, ami nagyon jól esett, felfrissítette a vérkeringésünket, majd elindultunk az autó felé. Útközben az erdőből mocorgást hallottunk, Dia valami barnát látva nagyon megijedt, azt hitte medve, aztán kiderült, hogy egy tehén, és az egész csorda ott legelt mellettünk. Úgy 8 óra körül érkeztünk a parkolóhoz, ekkor már erősen szürkület volt. A következő napot pihenéssel töltöttük a bohinji tónál, illetve a hazautazással.

Összefoglalva egy nagyon jó túra volt, technikailag nem volt túl nehéz (szerintem kb. egy B-s vagy inkább A-B-s via ferrátának feleltek meg a vasalt szakaszok), ám mi azért biztonság kedvéért és a kevés rutin miatt ahol úgy éreztük, bekötöttük magunkat, viszont fizikailag azért megerőltető volt az 1850 szint felfelé majd lefelé. Nálunk tapasztaltabbaknak a beülő és a kantár nem feltétlenül szükséges, viszont sisakot mindenképpen érdemes vinni, hiszen főleg a menedékháztól felfelé a meredek emelkedőn nagyon sok ember halad fel-le, így bármikor fejünkre hullhatnak mások által véletlenül lerúgott kövek, de a Prag útvonalon is gyakran meredek falak alatt haladunk, nem árt az óvatosság. Bár a mobiltelefonnal készült képeim nem mindent adnak vissza, végig nagyon szép látványban volt részünk, és a időjárás is majdnem végig kegyes volt hozzánk. A magashegyi túrázásban teljesen kezdőknek nem, de akik már jártak néhány kétezres hegyen, tudom ajánlani a Triglavot.

Üdvözöllek a blogomon, kedves látogató! A blog ötlete akkor született, mikor Horvátországban az Északi-Velebit hegységben túráztunk feleségemmel, Diával, és sikerült annyira elhagyatott helyekre jutni, hiányos turista jelzésekkel, ahol vagy törpefenyvesben túrtunk, vagy méretes, és nem éppen stabil köveken másztunk, majd törmelékes, omló köveken ereszkedtünk lefelé, miközben olyan szinten csend volt, hogy még madárcsicsergést sem hallottunk. Akkor gondoltam, ezt le akarom írni, illetve más élményeinket is. A blog így elsősorban túrablog, de alkalmanként lesz szó más kikapcsolódásainkról is, mint pl. tájékozódási futás, futás, kerékpározás, stb., stb.

Végül íme, a blog címadó jelensége: