A Cellon utáni napon ismét a Kranjska Gora melletti szállásunktól kicsit távoli, ám az előző napinál közelebbi hegyet néztünk ki, Olaszországban a Monte Zermulát. Ez a csúcs az olasz-osztrák határon futó Karni-Alpok főgerinctől délre fekszik egy rövidebb, K-NY, inkább kicsit DK-ÉNY-i irányú gerinc legmagasabb pontja. Többféle irányból és útvonalról megközelíthető, mi az 1552 m-en fekvő Passo del Cason di Lanza-tól indultunk, ahová egy keskeny, meredek hegyi aszfaltút vezet fel Pontebba felől, így nem kellett aznap sok szintet megmásznunk, hiszen a hegy csupán 2143 méter magas. Megérkezve a parkolóba, egyből láttuk a hegy északi falát, és az alatta lévő színes vörösfenyvest:

Eleinte az erdőben haladtunk, majd volt egy kevés vörösfenyőkkel tarkított törpefenyves.

Ezután immár a hegy árnyékában, köves törmelékes részen haladtunk tovább az északi fal lábáig.

Aztán megérkeztünk a B-C nehézségű via ferrata beszállásához. Az árnyék és a szél miatt elég hideg volt, ezért gyorsan felvettük a beülőt, kesztyűt, sisakot, és elindultunk felfelé. Az első szakasz nekem nehezen indult, az egyik helyen nehezen találtam a lépéseket, végül persze átlendültem rajta, mielőtt teljesen áthűlt volna a szélben a kesztyű alatt a kezem. Dia viszont sokkal ügyesebb, gyorsabb volt, úgyhogy a kanyarban várnia kellett rám, ami azért nem volt jó, mert addig is fázott. Aztán találtunk egy szélvédett hasadékot, ott ittunk egy kis teát, majd mentünk tovább. B-C nehézség a korábbi tapasztalataink alapján reális volt, a legnehezebb részeken közelítette a Cseszneki Ostromlók útja nehézségét, az első szakasz után nekem sem okozott komolyabb nehézséget, viszont élvezetes és látványos volt. A mászások között voltak pihenő szakaszok is, illetve 1-2 helyen szélcsendesebb kis zúgok is, amire nagyon szükségünk volt, mert a hideg szél továbbra is fújt. Egy tipikus kép a klettersteigről:

Amikor aztán kezdett elegünk lenni a hideg szélből, végre felértünk a gerincre, aminek a túloldalán a hegy sokkal barátságosabb oldala fogadott minket, ragyogó napsütés, kevésbé sziklás és sokkal füvesebb oldal, mindez a gerinc élének hála szélvédetten. Kis pihenés után elindultunk jobbra a gerinc déli oldalán a csúcs felé.

Egy kis emelkedő után a csúcson voltunk, ahol egy kereszten lobogott az erős széltől egy olasz zászló. Minden irányból hegyek tengere vett minket körbe a szikrázó napsütésben. Én már egészen átmelegedtem, úgyhogy megbontottam a csúcssört, amiből Dia csak egy kortyot ivott, mert ő még fázott annyira, hogy inkább a teát választotta. Nyugatra nézve a kép közepétől kicsit jobbra látható a Hohe Warte gerince, a két nagyobb csúcstól jobbra az előző napi Cellon is jól beazonosítható volt:

 Keletre a távolban a Júliai-Alpok csúcsait némi felhő vette körül, előtérben a csúcskereszt, balra az olasz-osztrák határon a Trogkofel, tőle jobbra a Monte Cavallo, előtte a Zermula gerincének a folytatása, jobbra a kis kúp pedig a Monte Pizzul, amely ennek a gerincnek a keleti végén található

Északra a távolban havas gleccsereket láttunk, de nem sikerült biztosan beazonosítani, melyek ezek. A jobboldalira a tippem a Hochalmspitze, a tőle balra lévőre meg a Hocharn:

 A csúcs után elindultunk keletre a napsütötte gerinc oldalában:

Aztán elértünk a nyereg közelébe, ahol sajnos vége lett a szélárnyéknak. A nyeregből balra a völgyben lehetett volna kényelmes ösvényen visszajutni a parkolóban, de ott volt még a Monte Pizzultól balra a Zuc della Guardia névre hallgató sziklatorony, amit még meg terveztünk mászni:

Úgyhogy a Pizzul baloldalán induló ösvényen indultunk tovább, egészen a B-C nehézségű via ferrata beszállásáig, amely egy létrával indult a meredek falra:

Dia eléggé elfáradt eddigre, és erős szél is fújt, hiába voltunk délre a faltól, nem éreztük a szélárnyékot, úgyhogy végül úgy döntöttünk, inkább nem másszuk meg ( létrán azért felmásztam), inkább kipihenjük magunkat, és másnap a laza vízesés nézős völgytúra helyett inkább megmásszuk a Mangartot a szlovén úton, mielőtt hazaindulunk Magyarországra (erről fog szólni a következő cikk). Bekukkantottam kicsit a háborús üregbe, kinéztem az ablakain, aztán inkább nem mentünk vissza az előző nyeregig, hanem balra átvágtunk az eleinte kicsit törmelékes, lejjebb már füves lejtőn. Lefelé haladva szemben velünk a Zermula felső, sziklás gerincének a keleti vége emelkedett.

Aztán újra át a gyönyörűen sárguló vörösfenyős erdőn át lesétáltunk a parkolóba:

Mivel még bőven világosban értünk vissza, ezért megnéztük Ratecétól keletre, az országút mellett lévő Zelinci-t, a Száva forrását, ami egy kicsi, de gyönyörű színű tó (ez a Száva egyik ágának a forrása, a bohinji ág a Száva vízeséstől ered):

A Monte Zermula egy hegy a rengeteg körül a Karni-Alpokban, ám a könnyű megközelíthetősége, szépsége, valamint a 2 közepes nehézségű, via ferrátája miatt bátran ajánlható azoknak, akik a környéken járnak. Természetesen a hegycsúcs a vasalt útnál jóval könnyebb turistaúton is megközelíthető, például azon, amin lejöttünk, de nyugatról és dél-nyugatról is megközelíthető más kiindulópontokról, korán indulva akár félnapos túraként is. Mi aznap a hegyen egyetlen embert láttunk, őt is távolról, de a csúcson lévő könyv alapján népszerűbb időszakokban hétvégén sem kell tömegekre számítani.