Az elmúlt hónapokban majdnem minden hétvégén túráztunk valahol, azonban nem volt időm ezekről írni, illetve terveztem a nyaralásunk további napjairól egy-egy cikket, de azokból sem lett semmi. A nyár végén és ősszel azon kívül amikről írtam, jártunk kétszer a Börzsönyben, egyszer a Helembai-hegységben (Burda), bejártuk a budai zöldet Telkitől a Szépvölgyi útig, voltunk a Chopokon és a Deresen, kétszer a Szlovák Paradicsomban, a Piecky-szurdokban, és a Kysel szurdok via ferrátáján. Most viszont nem ezekről írok, hanem arról, hogy hol jártunk október 23-adikai hosszú hétvégén.

Szokás szerint az azt megelőző héten folyamatosan figyeltük az időjárást, és csak csütörtök este foglaltunk szállást, hogy olyan helyre menjünk, ahol jó az idő. Tavaly ugyanezen, az akkor 3 napos hosszú hétvégén ez Erdélyben a Retyezát volt, ahol akkor gyönyörű őszi idő volt, őszi színekkel. Emiatt az elsődleges cél ezúttal a Déli-Kárpátokban egy másik hegység, a Fogarasi-havasok vagy a Páring lett volna, azonban oda rossz időt mondtak, ahogy a Tátrába is, ellenben Szlovéniába a Júliai-Alpokba igencsak pozitív volt az előrejelzés. Miután lefoglaltuk a szállást egy Kranjska Gorához tartozó, olasz-szlovén határ melletti faluban, Ratece-ben, elő is állt a terv, szombaton bevásárolunk itthon, és elautózunk a szálláshoz, vasárnap és hétfőn pedig időjárástól függően megmásszuk a Prisojnikot, a másik nap egy félnapos túrával a Mangartot, aztán aznap még megnézzünk valamit, mondjuk a Mangarttól északra fekvő tavakat, az utolsó nap meg valami könnyű völgytúrát teszünk délelőtt, majd hazaindulunk.

Aztán a dolgok nem így alakultak, a Meteoblue-n folyamatosan romlott az előrejelzés, utoljára szombat éjszaka változtatták meg, immár a 2 nappal korábban ígért 9 óra napsütésből lett 1 óra. Dia teljesen kétségbeesett, hogy hová megyünk akkor, én meg elkezdtem a neten keresgélni alternatív célpontot másnapra (később fogok írni cikket, mely weboldalak azok, amelyek alapján érdemes tájékozódni). Megállapítottam, hogy tőlünk nyugatra, Olaszországban az osztrák határ mentén sokkal jobbat mond az előrejelzés. Végül korai keléssel a tőlünk közel 1,5 óra autózással elérhető, a Karni-Alpokban az olasz-osztrák határon lévő 2238 m magas Cellon (hosszabb olasz nevén Creta della Collinetta, német nevén Frischenkofel) csúcs mellett döntöttünk.

Túránk a határon lévő Plöckenpass hágótól indult, ahonnan fél-háromnegyed óra után értük el a B-s nehézségű Cellonstollen klettersteig beszállását. Ez a via ferrata attól különleges, hogy egy egykori katonai alagútban halad, amelyet az I. világháborúban építettek. Ezen kívül is rengeteg üreget vájtak a gerincen harcoló osztrák-magyar és olasz katonák, tele van ezekkel a hegy. Az alagút nem teljesen sötét, helyenként nyílásokon tör be a fény, ennek ellenére fejlámpa azért ajánlott. A benne haladás nem túl megerőltető, bár határozottan jó volt, hogy ott a drótkötél, illetve helyenként vas lépések, mert kissé nyirkos, így csúszós volt a talaj, de egyébként ez kimondottan egy könnyű via ferrata. Az összes kép, amit készítettem, homályos lett, de egyet azért ide teszek egy meredekebb részéről:

Kiérve az alagútból nemsokára sima turistaösvényen folytattuk az utunkat a szikrázó napsütésben. Elértünk arra a pontra, ahol döntenünk kellett, hogy a D-s nehézségű via ferrata, a Senza Confini vagy a B-s nehézségű Steibergerweg felé indulunk tovább a csúcsra. D nehézségűn sosem jártunk még, úgyhogy jogos volt az, hogy Dia utóbbit akarta, én azonban makacs módon ragaszkodtam előbbihez, hogy próbáljuk meg, és ha olyan helyre érünk, ahol úgy látjuk, nem tudnánk visszamászni, akkor forduljunk vissza, aztán úgyis van időnk, felmegyünk a könnyebb útvonalon. Néhány száz méter törmelékes emelkedő után volt a beszállása, ahol elindultunk felfelé. Végül nem Dia, hanem én döntöttem úgy, hogy forduljunk vissza, mikor a hegyvilag.hu ábrája szerint C-D nehézségű nagy rámpánál nem találtam a következő lépéseket, úgyhogy visszafordultunk. Leérkezésünkkor épp egy magyar csoport készült elindulni a beszállásnál.

A Steibergerweg útvonal jobbra tartott az elágazástól, oldalazva érte el a másiknál jóval könnyebb via ferrata beszállását. Ez tényleg nem volt nehéz, mindenütt jól barázdált, repedéses sziklákon haladt, így lépésből nem volt hiány, és a meredeksége sem közelítette meg a függőlegest, talán a vége előtt volt egy kicsit nehezebb rész. Ugyanakkor élvezetes és viszonylag hosszú volt.

A két klettersteig találkozásától már sima turistaösvény vezetett a csúcskereszt felé. A csúcsról gyönyörű volt a panoráma minden irányba. Igazából nem egy csúcs volt, hanem kettő, és a nagyobb kereszt az első, közelebbin volt, a túrázók többsége csak ezt látogatta, mi viszont átmentünk a másikra is, amelyen egy kisebb kereszt volt, de ez tűnt 1-2 méterrel magasabbnak. Ez a panorámakép a nagyobb keresztes csúcsról készült, bal szélén előtérben ott a másik csúcs is:

Úgy láttuk, mintha a második csúcsról tovább haladna az ösvény, úgyhogy először megpróbáltunk nyugat felé leereszkedni a nyeregbe, de sajnos arra nem lehetett, meredek sziklafal volt alattunk. Végül az első csúcs alatti cikcakkos ösvényen (kicsivel odébb, mint amin feljöttünk) leereszkedtünk délre az olasz oldalra, és ott mentünk tovább nyugati irányba az enyhén lefelé tartó-oldalazó ösvényen. Innen nagyon szép volt a Cellont a Karni Alpok legmagasabb, 2700 feletti részével összekötő nyereg:

Ezután balra leereszkedtünk egy meredek, törmelékes ösvényen, ahol a szintén ott haladó olasz pár hölgy tagja párszor seggre is esett, én magam lassan, óvatosan ereszkedtem, Dia viszont gyorsan, ügyesen haladt lefelé.

Leérve a következő jelzett ösvényre, a nagyjából szintben haladó úton visszaindultunk a parkoló felé, tőlünk balra a füves-sziklás hegyoldal, jobbra lent gyönyörű, színes völgy. Aztán ez az út egy alagúton haladt tovább oda, ahol az alagutas via ferrata teteje is van, mi viszont jobbra leereszkedtünk a völgy felé.

A völgyben ettünk, pihentünk, végül színes őszi erdőn keresztül sétáltunk vissza a parkolóba:

Térképet csak ekkor vettem a hágóban a Karni-Alpok középső részéről, mert odafelé még nem volt nyitva semmi, a túra során Bergfex appal, a táblázás és a neten olvasottak alapján alapján tájékozódtunk.

Aznap még volt időnk sötétedésig, úgyhogy még megnéztük a Mangart olasz oldalán, az északi fal alatt fekvő Fusine tavakat: