Most arról a túráról írok, amely során megszületett a fejemben, hogy blogot írjak. Júliusban Szlovéniában és Horvátországban nyaraltunk, az 6. napon az Északi-Velebit Nemzeti Park területén túráztunk. Az előtte és az utána napi szállásunk egy Krasno nevű faluban volt, ahová a tengerparttól Sveti Jurajtól délre induló szerpentines út vezet fel.
Aznap viszonylag korán keltünk, a túra kiindulópontja a Zavižan menedékház alatti parkoló volt, ahová Krasno és a tengerpart között indult délre előbb egy aszfaltozott út, majd a nemzeti park bejáratától, ahol a fejenként 40 kunás belépőt kellett megfizetni, elfogadható minőségű földút.
A menedékház mellett Botanikus Kertet létesítettek 1967-ben, ami ez esetben azt jelenti, hogy a Velebitben élő különféle növény fajokat összegyűjtötték és erre a területre telepítették. A terület nagyjából 1480 m magasan fekszik, 1600 feletti csúcsokkal és egy nagy töbörrel a közepén, füves, sziklás, fenyőerdős, lombhullató erdős és törpefenyveses területekkel vegyesen fedve. További információ a nemzeti park oldalán található.
A mi tervünk az volt, hogy először teszünk errefelé egy kis kört, majd a nemzeti parkot észak-déli irányban átszelő Premužićeva turistaúton délre indulva elérjük a Rožanski kukovi hegycsoportot, ahol megmászunk egy vagy kettő csúcsot, majd egy másik turistaúton vagy szekérúton visszamegyünk a Botanikus Kerthez, végül a parkolóhoz.
Mivel a parkoló 1500 méter magasan van, nem volt túl nagy fáradság feljutni a lapos, füves, és csak a tetején kicsit köves 1622 méter magas Velika Kosa csúcsra.
A hegy tetejéről már egészen jó kilátás volt a tenger felé, és a környező hegyekre is. Innen egy kis lefelé után a következő csúcs, az 1602 méter magas Balinovac már nem volt ennyire egyszerű, az amúgy a térképen is nehéznek jelzett ösvényen nagy köveken kellett felfelé mászni, de a látvány miatt megérte, nyugatra a part felé nézve látható volt a Krk sziget:
Északra pedig a tengerpartra néző erdős-köves hegyek
Innen leereszkedtünk a Botanikus Kert közepét jelentő töbörhöz, amely körül kényelmes ösvény vezet, rengeteg táblával az ott élő növényekről.
Úgy döntöttük, a Botanikus Kert legmagasabb pontját, a Veliki Zavižan-t inkább kihagyjuk, és elindultunk délre a szekérúton, majd az előbb már említett Premužićeva úton folytattuk az utunkat. Ez a turistaút nagyon jól kiépített és jól jelzett volt, ahogy a sziklás-köves oldalakon kanyargott:
A táj egyre inkább sziklásabbá, kövesebbé, kietlenebbé vált, és ami feltűnő volt, az a teljes csend, nem csak hogy nem találkoztunk szombati nap ellenére egyetlen túrázóval sem a Botanikus Kertet elhagyva, de még madárcsicsergés sem volt, valamint a horvát tengerpart környezetére jellemző kabócák sem hallottuk. Nagyjából ez a kép adja vissza úgy-ahogy milyen tájon haladtunk, sziklatenger mindenütt, helyenként akár pár száz méter mély töbrökkel, köztük hol fenyőfák, hol törpefenyők:
A két déli csúcs, amit meg akartunk mászni, a hegycsoport két legmagasabb pontja, a Gromovača és a Vratarski Kuk lettek volna. Mikor elértük az elágazást, ahol jobbra indul előbbire az ösvény, úgy döntöttünk, csak egyik fér bele az időnkbe és az energiánkba, az én javaslatomra pedig a Vratraski Kuk mellett döntöttünk, mivel az jobban benne volt a hegycsoport közepén. Ez később rossz döntésnek bizonyult.
A következő jelzett kereszteződésnél balra fordultunk, ez az ösvény kicsit nehezebb volt, de még mindig jól jelzett, könnyen járható. Aztán jobbra, az immár nehéznek jelzett ösvényen a csúcs felé. Na itt már alig találtunk jelzéseket, inkább azt néztük, hogy hol tudunk felfelé mászni a hol sziklás, hol törpefenyveses gerincen. Alig találtuk meg az elágazást, ahonnan délre egy ösvény vezet a csúcsra, keletre pedig majd továbbhaladunk a csúcs után lefelé. Végül elindultunk az csúcs felé vezető ösvényen felfelé, ami ugyanúgy rosszul volt jelezve, és ugyanúgy nehéz, mászós volt. Igazából ha tudjuk, hogy ilyen, mindenképpen hoztunk volna sisakot is, mert a meredek sziklatengerben rengeteg az instabil, gurulós, mállós kő. A csúcsra felfelé kevés kép készült, mert nem azzal voltam elfoglalva, talán ez valamit visszaad belőle:
Közben elkezdtünk az amúgy ex-jugoszláv országokban jellemző lekopott és hiányos piros "célkereszt" jelzések helyett a korábban erre járt túrázók által egymásra rakott kőhalmokra figyelni, amiket csak "kőbabáknak" nevezünk. Igazából ilyet rengeteget láttunk a Tátrában és az Alpokban is, viszont az igazi jelentőségüket csak most értettük meg, lefelé már mi is elkezdtük rakni őket a nehezen követhető szakaszokon, hogy mások se tévedjenek el. Végül felértünk az amúgy a legtetején lapos csúcsra, pihentünk. Nem mondom, hogy nem volt jó kilátás, ugyanakkor sokkal többet sem láttunk, mint lejjebbről. Egy félkörpanoráma a nem túl jó kedvében lévő fáradt Diával a közepén:
Végül elindultunk lefelé. Nemsokára tudatosult bennünk, hogy bármilyen kietlen a vidék, azért más is túrázik a környéken, a Gromovača csúcsról látszódott és hallatszódott két ember, ahogy feltehetően valamilyen horvát népdalt énekeltek. Az út az elágazás után sem volt egyszerűbb, ugyanolyan hiányosak voltak a jelzések, a meredek, hol málló, törmelékes kőrengetegben, hol nagyobb köveken ereszkedésben továbbra is a kőbabák segítettek legtöbbet, ennek ellenére egyik helyen eltévedtünk, és egy kőtengeres részen kellett olyan 50-100 méternyi szintet visszamásznunk, ahol kiderült, hogy az túra egyetlen drótkötéllel biztosított rövid kis szakaszát nem vettük észre, ami egyébként jól jött volna máshol is:
Egyébként nagyrészt ilyen kőrengetegekben haladtunk lefelé:
Leérve egy erdős területen, immár lankás ösvényen indultunk vissza észak felé, mely megjegyzem szintén nem volt túlzottan sok turistajelzéssel ellátva, majd elértük a murvás erdészeti utat, azon gyalogoltunk vissza. Útközben én még leugrottam a Vukušić barlang bejáratához, ahol egy egész évben megmaradó hófolt van a bejáratnál. Végül visszatértünk a Botanikus Kerthez, elhaladtunk az ott lévő kápolna mellett, és megérkeztünk a menedékház alatti parkolóhoz, ahol az autót hagytuk:
Összességében az Északi-Velebit Nemzeti Parkot ajánlom is meg nem is. A Botanikus Kertet és a Premužićeva utat bárkinek, a táj egyszerűen gyönyörű, és nem egy tömegturistás helyről van szó. A többi turistaút viszont hiányosan jelzett, könnyű rajtuk eltévedni, mindenképpen ajánlott GPS használata (én a Bergfex appot használom telefonon), amit pedig nehéznek jelölnek, azt vegyük komolyan, tényleg nehéz, ezeket csak gyakorlott magashegyi túrázóknak ajánlanám, és azzal is kalkulálva, hogy sokszor annyi idő ezeket bejárni, mint a könnyű utakat. Bár kánikulában voltunk ott, 1400-1600 méteren szerencsére nem volt elviselhetetlen a meleg, ugyanakkor nagyon gyorsan tud változni a hőmérséklet, árnyékban, különösen a töbrökben, vagy amikor felhő takarja a napot, hirtelen meglepően hideg tud lenni, tűző napon meg azért elég meleg.