Felpuffadt croissant

Sötétben a Klenóci-Vepor csúcson

2019. január 17. - Zabalint

Mivel nem mindig szánjuk rá magunkat az igazán korai kelésre, ezért gyakran előfordul a téli időszámítás idején, hogy a túra végén már ránk sötétedik. Ezúttal azonban a csúcsra sikerült naplemente után felérnünk.

Az 1338 méter magas Klenóci-Vepor (szlovákul Klenovsky Vepor) a Vepor hegység egyik ismert csúcsa, tágabb értelemben a Gömör-Szepesi érchegység része. A Skorusina sípálya Klenóc községtől északkeleti irányba egy műúton érhető el autóval, mi innen tettünk egy körtúrát.

Nagyjából 11 óra körülre érkeztünk meg, és indultunk el felfelé a sípálya alatt a sárga jelzésen. Vagyis csak indultunk volna a sárga jelzésen, mert sikerült benéznem, nekem úgy tűnt a térkép alapján, hogy a sárga a patak sípályával ellentétes oldalán indul. Pedig nem, úgyhogy át kellett másznunk az árkon, nem kevés időt veszítve. Egy ideig a patakkal párhuzamosan haladtunk, majd balra fordultunk, és egyre meredekebben kaptattunk felfelé az egyre nagyobb hóban. Fenyves és rét váltotta egymást, utóbbi részben a síterep része is volt, illetve néhány ház és viskó mellett is elmentünk. Néhol nehéz volt megtalálni merre kell menni, mert nem igazán látszódtak a jelzések. Ahogy közeledtünk az emelkedő tetejéhez, szépen lassan a nap is kisütött, visszafelé nézve velünk szemben magasodott a túránk célja, a Klenóci-Vepor:

p1040535.JPG

Felérve a gerincre jobbra fordultunk a kék jelzésen, majd az első kisebb csúcsnál (Tri Chotáre 1141 m) ismét sikerült először rossz irányba elindulni. A piroson (Rudná magistrála) folytattuk az utunkat, gyönyörű fenyőfák között.

p1040547.JPG

Kezdett egyre valószínűbbé válni, hogy már jó esetben is csak naplementekor érünk fel a csúcsra, próbáltunk sietni, de a gyönyörű táj elvarázsolt minket, sokszor megálltunk gyönyörködni és fotózni.

p1040544.JPG

Mielőtt a csúcs előtti utolsó nyereghez értünk, már közel volt a naplemente.p1040563.JPG

Ezután némileg sűrűbb erdő következett, a lapos tető előtt egy igencsak meredek és csúszós kaptatóval, immár majdnem teljes sötétségben. A botok sokat segítettek a mászásban, Dia egyszer így is visszacsúszott néhány métert. Már az emelkedőn is, de különösen a tetőn a sötétben elég nehéz volt követni a jelzéseket, inkább a lábnyomokat követtük, amelyek a kidőlt fáknál többfelé ágaztak, szóval nem volt egyszerű. A csúcsot jelző kereszthez, ahogy már korábban elárultam, teljes sötétségben értünk.

p1040572_blog.jpg

Kajálás és teázás után indultunk tovább a sötétben. Dia persze félt, hogy mikor jönnek a medvék, farkasok. Elhaladtunk a kilátópont mellett is, ahonnan világosban állítólag jó kilátás van, majd lefelé is volt egy rövid meredek szakasz, utána már tűrhető volt. A nyereg után a völgyben a sárga jelzésen kényelmesen ereszkedő, széles erdészeti úton gyalogoltunk vissza az autóhoz. Este 6 óra után fejeztük be a túrát.

A Vepor azon hegységek közé tartozik, ami mellett mi magyarországi túrázók legtöbbször csak átutazunk, hogy a távolabbi, magasabb hegyeket látogassuk. Érdemes azonban ezeken a középhegységi tájakon is járni, mert a maguk módján ugyanolyan szépek tudnak lenni, mint akár a Tátra, emellett a relatív alacsony ismertségük miatt tömegekkel sem találkozunk. Ha pedig még többet akarunk látni, érdemes korán felkelni...

Grintovec, a Kamniki-Alpok legmagasabb csúcsa

Idei nyaralásunk első túráját a Kamniki-Alpokba terveztük. Valamelyik csúcsra akartunk feljutni, de a térképen nehéznek jelzett, többnyire via ferrata-s útvonalak hanyagolásával, mivel addig egyetlen alkalommal jártunk ilyen útvonalon, és amúgy sem vittünk semmilyen felszerelést magunkkal. Fontos szempont volt az is, hogy egynapos legyen, mert az első három éjszakára Ljubljanában szálltunk meg, és ki sem akartuk ütni magunkat a nyaralásunk másik napján. A hegység legmagasabb pontjára, a Grintovecre esett a választásunk, méghozzá délről, a Cojzova koča na Kokrskem sedlu menedékház felől, mert az északi útvonalak Jezerskoból indulva mind nehezebbek és hosszabbak is. A nyeregben fekvő menedékházhoz két irányból is fel lehet jutni, az egyik lehetséges kiindulópont Kamniska Bistrica, a nyeregtől dél-keletre, a másik pedig nyugatra a Suhadolnik alatti parkoló. Bár előbbit írták a legnépszerűbb útvonalnak, még hegyi futóversenyt is rendeznek onnan a csúcsig, mi a másodikat választottuk, mivel az a parkoló magasabban, kb. 880 m-en fekszik, bár mint utólag kiderült, 1000 méter magasságig is fel lehetett volna menni autóval, de ezt már csak akkor konstatáltuk, amikor gyalog elértük a felső, a térképen jelzett parkolót. Így a túra nekünk nettó 1678 méter szint volt felfelé, és ugyanez lefelé. (Állítólag a másik oldalon Kamniska Bistricától is feljebb lehet autózni, mint ahol a térképen 600 m-en jelölt parkoló van, de ezt nem tudom biztosan, hogy így van-e.)

Az alsó parkolóhoz így sem túl jó minőségű murvás úton autóztunk fel, majd a turistajelzés ugyanezen az úton haladt tovább felfelé egy rövid ideig, ezután pedig az erdőn keresztül átvágva jutott el a felső parkolóig. Innen ösvényen továbbhaladva nemsokára kettéágazott a turistaút, mindkettő ugyanoda megy, mi felfelé a baloldalit választottuk. Hamarosan egy kőfülke után egy meredekebb, drótkötéllel biztosított szakasz következett. Fölöttünk a hegyek körül még akadtak felhők, bíztunk benne, hogy mire felérünk, nem leszünk ködben.

img_20180724_080945.jpg

A meredek után kicsit lankásabb szakaszon haladtunk tovább a völgyben, a növényzet pedig átment törpefenyvesbe, helyenként pedig ilyen szép virágos növények voltak (sajnos nem tudom mi ez):

img_20180724_090147.jpg

Innen egy újabb emelkedő után értünk a nyeregben fekvő menedékházhoz, ahol kis pihenés és kajálás után indultunk tovább felfelé. A házat a másik oldalról teherfelvonóval látják el áruval, ez egyébként több menedékházra is jellemző a Kamniki-Alpokban.

img_20180724_094735.jpg

Majd egy rövid emelkedőn felérve egy elágazáshoz értünk, jobbra többek között egy másik népszerű csúcsra, a Skutára lehet eljutni, mi balra mentünk tovább, innen az utunk nagyjából szintben haladt tovább egy ideig. Nemsokára egy birkanyájba futottunk.

img_20180724_101535.jpg

A birkás helytől nem messze újra emelkedőn kaptattunk felfelé.

img_20180724_104731.jpg

Az újabb elágazásnál pedig jobbra fordultunk, innentől elég fárasztó volt az egyre kövesebb emelkedő a széles gerincen.

img_20180724_114102.jpg

Aztán felértünk a csúcsra, ami szerencsére egyáltalán nem volt felhőben, és nagyon szép panoráma volt minden irányba. A képen baloldalt a Kamniki-Alpok második legmagasabb hegye, a Jezerska Kocna, jobbra pedig a már említett, harmadik legmagasabb Skuta.

pano_20180724_120242.jpg

Körülöttünk havasi csókák repkedtek, igazából itt találkoztam először ilyen madarakkal, havasi tarháló madárnak csak pár néhány héttel később, augusztus végén a Triglavon neveztem el őket.

img_20180724_120027.jpg

Viszont be kell ismernem szörnyű tettemet, ahogy vettem elő a hátizsákból, a csúcssörünket leejtettem, így az kipukkadt, kifolyt, csak néhány kortynyit tudtunk elfogyasztani az aljáról... :-(

Aztán elindultunk vissza a menedékházhoz. Továbbra is szép idő volt, gyakran megálltunk, főleg a házhoz közel az oldalazó szakaszon.

img_20180724_141159.jpg

A menedékháznál, tekintve, hogy még minimum 2 óra volt az út az autóig, és Szlovéniában amúgy sincs zéró tolerancia, ittunk egy-egy sört.

20180724_145831_small.jpg

Lefelé az elágazásnál a másik alternatívát választottuk, mint felfelé. Eleinte egy oldalazó úton haladtunk, szép kilátással jobbra a hegyekre.

img_20180724_164556.jpg

Majd leereszkedtünk egy köves, törmelékes völgybe, ami már nem volt annyira kellemes, igazából a térkép ugyan a felfelé útvonal dróttal biztosított szakaszát nehezebbnek jelölte, de szerintem inkább ez volt a nehezebb.

img_20180724_165937.jpg

Végül magunk mögött hagytuk ezt a nehézséget is, és kényelmes úton sétáltunk vissza a parkolóhoz..

img_20180724_175354.jpg

A sok szint miatt fizikailag megerőltető, ám technikailag könnyű túra volt, szép panorámával. Kisebb kihívás, mint a Triglav, és nyári napon nem kell sietni, egy nap alatt kényelmesen teljesíthető, valamint szédülős helyek sincsenek. Emellett a Kamniki-Alpok tele van ennél nehezebb, és szintén szép útvonalakkal is, amik miatt még biztos, hogy valamikor visszatérünk.

Külön cikket nem írok róla, de másnap még egy könnyűt túráztunk Bohinjban, a tótól mentünk fel a völgyet középen kettéválasztó gerincen a 946 méter magas Rudnica csúcsra, majd Stara Fuzinán át vissza a tóhoz, ahol az északi parton fürödtünk is egyet.

img_20180725_124845.jpg

Aznap este még körbenéztünk Ljubljana belvárosában, aztán másnap folytattuk az utunkat a Rak völgye, majd Horvátország felé.

Krk kora tavasszal

Korábban ígértem, hogy írok az idei szlovéniai-horvátországi nyaralásunk további túráiról, ha lesz időm. Most éppen van, mert az elmúlt két hétben egy kis sétát leszámítva nem jártunk sehol, viszont úgy döntöttem, inkább a 2018-as év korábbi emlékeivel kezdem, konkrétan a március 15-ei hosszú hétvégével.

A dátumból sejthető, hogy nem fürödni mentünk Horvátországba, hanem túrázni és kicsit várost nézni is. 3 napot voltunk, és kizárólag Krk szigetre koncentráltunk, a szállást is ott foglaltuk. Volt aki megkérdezte, hogy mit lehet ott túrázni, hát nagyon is lehet, összesen nagyjából 300 km jelzett turistaút, hazai szempontból nézve szokatlan, kősivatagos táj és gyönyörű sziklás partok állnak rendelkezésre. Tavasszal pedig se elviselhetetlen meleg nincs, se rengeteg turista, persze nem árt az időjárás jelentést előre nézni, nekünk sikerült elfogadható, de nem tökéletes időt kifogni, miközben szemben a szárazföldön, a Dinári-hegységen végig felhő ült.

Első nap kora délután értünk oda, így egy néhány órás túrával és egy rövid városnézéssel értük be. Túrázásra a sziget dél-keleti része tűnt ideálisabbnak, tehát a Punat és Vrbnik vonalától dél-keletre lévő rész, amely sokkal hegyesebb, sziklásabb a sziget másik felénél. Mi a 102-es úton Baska felé a Punat utáni emelkedő tetején lévő kis parkolótól indultunk, ahol egy közforgalomtól elzárt murvás út indul jobbra. Innen tettünk egy kört a sziget legmagasabb pontja, az 569 méter magas Obzova érintésével.

Az időnk nem volt napos, és kicsit fújt is a szél. Az murvás utat elhagyva odafelé egy völgyben haladtunk, ahol három kicsi tó is volt.

img_20180315_123417.jpg

Majd felfelé tartottunk a csúcs felé. A boróka bokrok a szárazföld felől fújó bóra miatt mindenütt ferdék voltak, ottjártunkkor mondjuk pont ellenkező irányú szél volt.

img_20180315_124700.jpg

Fent a csúcstól fordultunk, és a kopár gerincen mentünk visszafelé a másik csúcsot is érintve. Tipikus látvány errefelé a kövekből rakott szélmenedék:

img_20180315_133503.jpg

Bár kissé szürke idő volt, fentről több irányból is jól látszott a tenger. Lefelé ereszkedve velünk szemben volt a Punati öböl:

img_20180315_140444.jpg

Mikor visszaértünk az autóhoz, még nem volt késő, úgyhogy aznap még megnéztünk Vrbniket, ami a szárazföld irányába fekvő tengerparti település. A község központja egy parti dombra épült, alatta egy kis öbölben kikötő:

img_20180315_160555.jpg

Túl jó időnk nem volt, kicsit körbenéztünk, mászkáltunk a sziklás part alatt és felett, majd este lefoglaltuk a szállásunkat a szigettel azonos nevű Krk kisvárosban.

Másnap Baskába vettük az irányt, és leparkoltunk a település keleti végében lévő nudista kemping bejáratánál, majd innen indultunk az amúgy zárva tartó, de szabadon átjárható kempingen át, majd a parton folytatódó jelzett turistaúton. Nemsokára egy olyan részhez értünk, ahol nem lehetett száraz lábbal megúszni a felcsapó hullámokat, úgyhogy felvettem a tengerjáró cipőmet, átvittem előbb a táskákat, majd Diát a hátamon a túloldalra. A fénykép már visszafelé nézve készült:

img_20180316_094513.jpg

Az út ezután hol lent, hol kicsit feljebb, de mindig a part közelében haladt tovább, sziklás és laposabb partszakaszok váltották egymást.

img_20180316_100334.jpg

Mielőtt elhagytuk volna a partot, még mindig igencsak felhős volt az idő.

img_20180316_101326.jpg

Innen a Vrzenica kanyonban indultunk felfelé. Ez a kanyon nem túl mély, de helyenként egészen szűk, és látványos. Ahogy haladtunk felfelé az ég velünk szemben egyre kékebb lett.

img_20180316_105927.jpg

A kanyon felső végéhez közeledve már teljesen kisütött a nap.

img_20180316_111404.jpg

Felérve a gerincre, tovább tartottunk a Vela Luka és a Mala Luka öblök felé. Fent a dombokon rengeteg kőből rakott kőkerítés szabdalta a tájat:

img_20180316_112641.jpg

Végül a két öböl fölé értünk, ahol leültünk enni és gyönyörködni a panorámában. A két egymással szemben fekvő öböl mögött a félsziget a Krk sziget keleti vége.

img_20180316_114408.jpg

Az öblökben lévő strandokhoz nem vezet autóval járható út, nyáron a strandolók jellemzően vízi taxival érkeznek, hacsak nem azon az ösvényen, amin mi, bár azt gondolom ez az árnyékmentes turistaút nem lehet túl kellemes 30 fok felett.

Innen már nem ereszkedtünk le, mivel aznap még mást is meg akartunk nézni, úgyhogy visszafordultunk. Egy ideig ugyanarra mentünk, ahonnan jöttünk, de nem mentünk le a kanyonba, hanem a fenti turistaúton haladtunk tovább, ami a nudista kemping parkolójánál ér véget (de elkerüli a kempinget, ami akkor lehet lényeges, amikor nyitva tart, és belépőt szednek).

img_20180316_124300.jpg

A túra után autóval felmentünk a Baska fölött lévő templomhoz és temetőhöz, ahonnan szintén jó volt a kilátás.

img_20180316_133705.jpg

A következő állomás Silo volt, ahol egy földnyelv végében lévő világítótoronyra voltunk kíváncsiak, amit előzőleg Google Mapsen néztünk ki.

img_20180316_150712.jpg

Majd visszatérve Krk városba, sétáltunk egyet a szűk utcákban, meg a tengerparton.

img_20180316_163934.jpg

Másnap, ahogy számítottunk rá, nagyon rossz idő volt, egész nap esett az eső, úgyhogy még Omisaljban, ami egy tengerparti község a sziget északi részén, mászkáltunk egyet, aztán indultunk haza. Útközben még havazott is a hegyekben.

img_20180317_094750.jpg

Nagyon jó volt ez a három nap, de kevés is, még bőven lett volna hová menni a szigeten, ha az időjárás engedte volna. Akit érdekelne a túrázás a szigeten, ezen az oldalon lehet PDF-ben letölteni a jelzett turistautakat tartalmazó térképkivágatokat a a sziget különböző részeiről. Érdekesség, hogy Horvátország többi részével ellentétben nem az ex-jugoszláv államokban jellemző piros (és néha sárga) "célkeresztek" jelzik a turistautakat, hanem piros, kék, zöld, és sárga sáv jelzések vannak.

Késő őszi túra a Rax tetejére

Már nem igazán terveztünk erre az évre 2000-es hegyekbe túrát, ám látva a szokatlanul meleg novembert, addig nézegettem az időjárás jelentést a november 11-ediki vasárnapra, míg azt nem mondtam Diának, hogy elmehetnénk a Raxra, neki meg tetszett az ötlet. 1 évvel ezelőtt novemberben jártunk ott, akkor a Jakobskogel volt a cél, végül odáig nem jutottunk, mert a havas-ködös időben inkább visszafordultunk az Ottohaus előtt. Most először valamelyik klettersteig útvonalat nézegettem a Höllental völgynél, de elvetettük, mert ha már ilyen szép napsütéses novemberünk van, akkor valamelyik déli fekvésű útvonal jobb ötletnek tűnik. Végül a Heukuppe csúcsot választottuk, amely a Rax legmagasabb pontja a maga 2007 méterével. Előtte szombaton is túráztunk, Dia főnöke szervezett egy nem is annyira könnyű túrát a Börzsöny dunakanyari részébe, de továbbra is éreztünk magunkban energiát a másnapi alpesi túrához.

Korán keltünk, majd valamivel fél 10 előtt értünk az 1070 méter magasan fekvő Preiner Gscheid hágóban lévő parkolóhoz, ami ekkor már majdnem tele volt. Mi először a 829-es számmal jelölt Schlangenwegen indultunk felfelé, ahogy sokan mások is. Ez az út egy sípályának tűnő kiirtott sávban indult felfelé egyenesen a fenyőerdőben, aki kényelmesebbre vágyik, azoknak ott van körülötte egy cikkcakkos murvás út is. Ekkor még kicsit felhős volt az ég, a nap hol eltűnt, hol előbukkant, az egyik irányban látványos bárányfelhők tarkították az eget:

img_20181111_095532.jpg

A Gfölzhütténél leültünk és ettünk egy szendvicset az immár szikrázó napsütésben. A Siebenbrunn völgynél egy nagy réten mentünk tovább a hegy felé:

pano_20181111_103230.jpg

Nemsokára elhagytuk a Schlangenweget, és az amúgy ugyanoda vezető, de némileg nehezebb Karl-Kantner-Steig útvonalon folytattuk az utunkat. Ez eleinte egy törpefenyvesben haladó ösvény, majd egy nem túl hosszú, A/B nehézségű klettersteig. A sisakot utóbbi szakaszon felvettük, mert több helyen közvetlenül fal alatt haladtunk, és ugyan hoztunk magunkkal beülőt és kantárt, de utóbbiaknak nem éreztük szükségességét, tényleg a klettersteig.de és a bergsteigen.com besorolásának megfelelően könnyű volt ez a klettersteig. A megszokott drótkötél nem volt, helyette merev vaskorlátok voltak, egy-két helyen lépés, valamint egyetlen helyen, a teteje előtt lánc.

img_20181111_111132.jpg

A vasalt szakasz tetejéről visszanézve gyönyörű volt a kilátás. A képen balra a Predigstuhl fala, tőle jobbra a Preiner Wand, a távoli síkabb vidékeken pedig megült a köd:

pano_20181111_111706.jpg

Még 10 perc gyaloglás után felértünk a Rax fennsikjára, a Karl-Ludwig házhoz. Innen lankás útvonal vezetett az ellaposodó, füves csúcs felé. Visszanézve a ház felé, a Rax fennsíkja, mögötte a kimagasodó Schneeberg csúcsa:

pano_20181111_115750.jpg

A csúcson kissé szeles volt az idő, körbenéztünk, mindenfelé szép kilátás volt, aztán az ott lévő gödörben, úgy-ahogy szélvédett és napfényes helyen ettünk, teáztunk, pihentünk. A másik irányba, dél-nyugatra is egészen jó kilátás volt, a jobb szélen a Schneealpe, baloldalt a Stuchleck szélerőművei, a távolban az Alpok magasabb hegyei:

pano_20181111_121329.jpg

Aztán elindultunk visszafelé, először a gerincen, majd törmelékes ösvényen, kövekkel és törpefenyvesekkel tarkított napsütötte füves hegyoldalban a Reißtalersteig felé:

img_20181111_131104.jpg

A Reisstalersteignek is része egy A/B nehézségű klettersteig, amely fentről egy rövidebb és egy hosszabb létrával kezdődik (a képen a hosszabb):

img_20181111_132630.jpg

Majd folytatódik drótkötéllel biztosított, de könnyű ereszkedéssel:

img_20181111_132754.jpg

Majd befejeződik egy kicsit mászós résszel, az alján néhány vas lépéssel:

img_20181111_133633.jpg

Igazából ez sem volt nehezebb, mint a Karl-Kantner-Steig, viszont nekem sokkal jobban tetszett. Innen újra törpefenyvesen haladtunk tovább.

img_20181111_135339.jpg

A törpefenyvest fenyves követte, majd a Reißtalerhütténél leültünk még egyet sütkérezni a napon, meg enni-inni, a legvégén pedig a felfelé már említett szerpentines murvás úton értünk vissza a parkolóba. Leérve a szerpentinen még félreálltunk az autóval egy helyen egy fotó erejéig, középen a Preiner Wand:

pano_20181111_153846.jpg

Novemberben már ritkán van ennyire szép, meleg idő ilyen magasságban, az idei ősz azonban kegyes volt hozzánk, így az október 23-adikai hosszú hétvégéhez hasonlóan szép, talán még melegebb időben túrázhattunk az Alpokban. Idén valószínűleg ez volt az utolsó 2000 méter magas hegy, ahol járunk. A Rax egyébként télen és nyáron is méltán népszerű hely, bár a Schneebergnél alacsonyabb, annál nagyobb területen fekszik, rengeteg jelzett turistaúttal és klettersteiggel. Konkrétan a Heukuppe is sokféle, különféle nehézségű turistaúton érhető el. A Rax Budapestről kb. 320 km, olyan 3,5 óra alatt megközelíthető autóval, így belefér szállásfoglalás nélkül is az egynapos túra. Amúgy rengeteg a menedékház (hütte) a fennsíkon, ahol lehet szállást foglalni, így többnapos túrák is megvalósíthatóak.

Őszi Alpok 3. nap: Mangart

Ahogy az előző bejegyzésben írtam, a hosszú hétvége utolsó, hazautazós napjára (október 23.) megváltoztattuk az eredeti tervet, laza völgytúra helyett inkább kinéztünk még egy hegyet, az olasz-szlovén határon fekvő Mangartot, amely Szlovénia 3. legmagasabb hegye (a Triglav és a Škrlatica után). A 2679 m magas hegy megmászása ideális félnapos túra, mivel a szlovén oldalról keskeny aszfaltút vezet 2055 méter magasra a Mangart nyereghez, amelyet az olaszok építettek 1938-ban katonai célból. Az út elvileg fizetős, mikor mi ott jártunk, nem volt senki, aki beszedte volna az állítólag 5 eurós útdíjat.

A parkolóba negyed 9 körül érkeztünk, aznap mi voltunk ezzel az elsők. Innen könnyű ösvény indult a hegy irányába, elhaladva a Kis-Mangart sziklacsúcsa mellett, majd mielőtt elértünk az elágazáshoz, ahonnan kétféle út vezet a csúcsra, letekinthettünk északra a Fusine tavak völgyébe, jobbról a Mangart észak-nyugati fala:

pano_20181023_083647.jpg

A kereszteződésnél lehet választani, hogy az utunkat a szlovén úton, a hegy dél-nyugati falán, vagy az olasz úton, az észak-keleti oldalon folytatjuk. Az olasz út folytatása az ide érkező C/D nehézségű via ferratának (Via Italiana), de innentől felfelé nem igényel mászást, a drótos biztosítás inkább arra szolgál, hogy csúszós időben legyen mibe kapaszkodni. Mi viszont a szlovén úton folytattuk az utat, nemsokára a falhoz értünk, ahol a B nehézségű via ferrata beszállása volt. Bár technikailag nem nehéz ez az útvonal, ám helyenként igencsak kitett:

img_20181023_090630.jpg

Bár tiszta idő volt, mi a délelőtti időpont miatt végig árnyékban haladtunk, emellett fújt is a hideg szél.

img_20181023_091412.jpg

Közben egyre több helyen jelentek meg kis hófoltok és jégfoltok (2 nappal korábban lehetett egy nagyon kicsi havazás). Diának egyre kevésbé tetszett az, hogy rengeteg helyen, ahol jó lett volna, nem volt drótkötél (meg volt ahol volt, de feleslegesen), pl. két oldalról kitett, a hófoltok miatt kissé csúszós, szabad mászós szakaszokon. Emellett ahol cikkcakkban ment fel a falon a drót, a kanyarokban, ahol másik oldalon folytatódott, túl nagy volt a távolság a kantár átcsatolásához, pedig ezek a kanyarok kitettebbek voltak az egyenes szakaszoknál. Dia az ilyesmitől sokkal jobban parázik, mint én, annak ellenére, hogy az előző napon is bebizonyosodott, hogy sokkal ügyesebben mászik nálam. Példa egy nem biztosított szakaszra:

img_20181023_091747.jpg

Egyébként nem volt túlzottan nehéz a mászás, könnyebb volt, mint előző nap a Monte Zermulán, mindenütt voltak lépések, hol köveken, hol vasakon, helyenként meg igencsak látványos volt:

img_20181023_094221.jpg

Nemsokára a túránk során először napos részre érkeztünk, egy kiugró orra, ahol pihentünk egyet.

img_20181023_101001.jpg

Innen még egy jó adag mászás következett, hol drótkötéllel biztosítva, hol anélkül.

img_20181023_102059.jpg

Végül az utolsó szakasz már könnyű séta volt az ellaposodó, törmelékes tetőn a csúcsig:

img_20181023_103724.jpg

A csúcsról minden irányba gyönyörű volt a kilátás, mindez tökéletesen tiszta időben. Keletre nézve a Skratlica, a Prisojnik, a Razor, a Triglav és a Jalovec:

pano_20181023_111051.jpg

Nyugatra balról a Kanin hegycsoportja, tőle jobbra a Jof Fuart, majd a Karni-Alpok már előző napokról ismerős részei, észak-nyugatra a távolban pedig havas osztrák 3000-esek:

pano_20181023_111228.jpg

A csúcson aznap mi voltunk az első emberek, ám nem voltunk egyedül, mert amíg a szélárnyékos oldalon ettünk, teáztunk, egy havasi csóka csatlakozott hozzánk (később megjelent egy társa is):

img_20181023_105002.jpg

Miután eleget időztünk, elindultunk lefelé. Először kelet felé tartottunk a gerinc mentén, törmelékes úton, itt találkoztunk először szembe más túrázókkal, akik a csúcs felé tartottak, majd leereszkedtünk a nyereg felé az elágazáshoz, ahol az olasz úton balra fordultunk.

pano_20181023_113346.jpg

Az olasz út az északi fal felett, törmelékes oldalban haladt le a Mangart-nyereg felé. Meglepő módon ezen az oldalon sokkal kevesebb kis hófolt volt, mint a felfelé úton, valamint rengeteg helyen volt drótköteles biztosítás csúszós idő esetére.

img_20181023_115857.jpg

Lefelé itt is találkoztunk szembejövő emberekkel, köztük magyarokkal is, akik kérdezték, hogy még mennyi van hátra a csúcsig. Közben a panoráma is pazar volt, északra a Fusine tavak völgyére volt igencsak szép kilátásunk. Nemsokára leértünk a nyeregbe az elágazáshoz, innen is gyönyörű volt a kilátás a tavak felé, úgyhogy elkészítettem majdnem ugyanazt a képet, mint reggel, csak egészen más fényviszonyokkal:

pano_20181023_123843.jpg

Itt találkoztunk még egy magyar túrázóval, aki megkérdezte, mennyi idő innen a csúcs, de hallva, hogy 1-1,5 óra, inkább úgy döntött, hogy inkább máskor mennek fel. A reggelihez képest immár sokkal melegebb és kevésbé szeles időben gyalogoltunk vissza a parkolóba, miközben gyönyörködtünk a tájban.

img_20181023_125641.jpg

Visszanézve a Mangartra, megállapítottuk, hogy a nagyjából a nagy repedés mentén mászhattunk felfelé:

pano_20181023_130236.jpg

A parkolóhoz érve még leültünk a fűre ebédelni, aztán elindultunk haza, több pihenőt beiktatva úgy este 9 körül értünk Budapestre.

img_20181023_132503.jpg

A Mangart megmászása félnapos túrának valóban ideálisnak bizonyult, bár sok helyen azt írták, hogy 1,5 óra felfelé, 1 óra lefelé, a szállásadónk szerint meg 4 óra csak felfelé, nekünk valahol ez a kettő között sikerült, valamivel kevesebb, mint 5 órába tellett az egész, pihenőkkel együtt. A Mangart nyereg és a csúcs is nagyon látogatott, amiben nyilván szerepe van annak, hogy nagyon magasra visz az út, és innen már nem túl sok fáradság és idő feljutni a csúcsra. Valószínűleg csak azért volt viszonylag kevés ember, mert egy október végi hétköznapon jártunk ott, nem egy augusztusi hétvégén. Az olasz út bárkinek ajánlható, akinek van már minimális magashegyi tapasztalata, csak egy jó cipő vagy bakancs kell hozzá, a szlovén úthoz szükséges a sisak és a via ferrata felszerelés, akik pedig nálunk jóval gyakorlottabbak a via ferratában, azok a Mangart nyereg felől le tudnak turistaösvényen ereszkedni 1850 méterre a Via Italiana beszállásához. Ha több idő áll rendelkezésre, akkor a Fusine tavaktól indulva egész napos combos túraként is fel lehet jutni a csúcsra.

Őszi Alpok 2. nap: Monte Zermula

A Cellon utáni napon ismét a Kranjska Gora melletti szállásunktól kicsit távoli, ám az előző napinál közelebbi hegyet néztünk ki, Olaszországban a Monte Zermulát. Ez a csúcs az olasz-osztrák határon futó Karni-Alpok főgerinctől délre fekszik egy rövidebb, K-NY, inkább kicsit DK-ÉNY-i irányú gerinc legmagasabb pontja. Többféle irányból és útvonalról megközelíthető, mi az 1552 m-en fekvő Passo del Cason di Lanza-tól indultunk, ahová egy keskeny, meredek hegyi aszfaltút vezet fel Pontebba felől, így nem kellett aznap sok szintet megmásznunk, hiszen a hegy csupán 2143 méter magas. Megérkezve a parkolóba, egyből láttuk a hegy északi falát, és az alatta lévő színes vörösfenyvest:

img_20181022_083116.jpg

Eleinte az erdőben haladtunk, majd volt egy kevés vörösfenyőkkel tarkított törpefenyves.

img_20181022_091418.jpg

Ezután immár a hegy árnyékában, köves törmelékes részen haladtunk tovább az északi fal lábáig.

img_20181022_092210.jpg

Aztán megérkeztünk a B-C nehézségű via ferrata beszállásához. Az árnyék és a szél miatt elég hideg volt, ezért gyorsan felvettük a beülőt, kesztyűt, sisakot, és elindultunk felfelé. Az első szakasz nekem nehezen indult, az egyik helyen nehezen találtam a lépéseket, végül persze átlendültem rajta, mielőtt teljesen áthűlt volna a szélben a kesztyű alatt a kezem. Dia viszont sokkal ügyesebb, gyorsabb volt, úgyhogy a kanyarban várnia kellett rám, ami azért nem volt jó, mert addig is fázott. Aztán találtunk egy szélvédett hasadékot, ott ittunk egy kis teát, majd mentünk tovább. B-C nehézség a korábbi tapasztalataink alapján reális volt, a legnehezebb részeken közelítette a Cseszneki Ostromlók útja nehézségét, az első szakasz után nekem sem okozott komolyabb nehézséget, viszont élvezetes és látványos volt. A mászások között voltak pihenő szakaszok is, illetve 1-2 helyen szélcsendesebb kis zúgok is, amire nagyon szükségünk volt, mert a hideg szél továbbra is fújt. Egy tipikus kép a klettersteigről:

 img_20181022_104608.jpg

Amikor aztán kezdett elegünk lenni a hideg szélből, végre felértünk a gerincre, aminek a túloldalán a hegy sokkal barátságosabb oldala fogadott minket, ragyogó napsütés, kevésbé sziklás és sokkal füvesebb oldal, mindez a gerinc élének hála szélvédetten. Kis pihenés után elindultunk jobbra a gerinc déli oldalán a csúcs felé.

img_20181022_114221.jpg

Egy kis emelkedő után a csúcson voltunk, ahol egy kereszten lobogott az erős széltől egy olasz zászló. Minden irányból hegyek tengere vett minket körbe a szikrázó napsütésben. Én már egészen átmelegedtem, úgyhogy megbontottam a csúcssört, amiből Dia csak egy kortyot ivott, mert ő még fázott annyira, hogy inkább a teát választotta. Nyugatra nézve a kép közepétől kicsit jobbra látható a Hohe Warte gerince, a két nagyobb csúcstól jobbra az előző napi Cellon is jól beazonosítható volt:

img_20181022_121602.jpg

 Keletre a távolban a Júliai-Alpok csúcsait némi felhő vette körül, előtérben a csúcskereszt, balra az olasz-osztrák határon a Trogkofel, tőle jobbra a Monte Cavallo, előtte a Zermula gerincének a folytatása, jobbra a kis kúp pedig a Monte Pizzul, amely ennek a gerincnek a keleti végén található

img_20181022_121801.jpg

Északra a távolban havas gleccsereket láttunk, de nem sikerült biztosan beazonosítani, melyek ezek. A jobboldalira a tippem a Hochalmspitze, a tőle balra lévőre meg a Hocharn:

img_20181022_115914.jpg

 A csúcs után elindultunk keletre a napsütötte gerinc oldalában:

img_20181022_125321.jpg

Aztán elértünk a nyereg közelébe, ahol sajnos vége lett a szélárnyéknak. A nyeregből balra a völgyben lehetett volna kényelmes ösvényen visszajutni a parkolóban, de ott volt még a Monte Pizzultól balra a Zuc della Guardia névre hallgató sziklatorony, amit még meg terveztünk mászni:

img_20181022_131438.jpg

Úgyhogy a Pizzul baloldalán induló ösvényen indultunk tovább, egészen a B-C nehézségű via ferrata beszállásáig, amely egy létrával indult a meredek falra:

img_20181022_133958.jpg

Dia eléggé elfáradt eddigre, és erős szél is fújt, hiába voltunk délre a faltól, nem éreztük a szélárnyékot, úgyhogy végül úgy döntöttünk, inkább nem másszuk meg ( létrán azért felmásztam), inkább kipihenjük magunkat, és másnap a laza vízesés nézős völgytúra helyett inkább megmásszuk a Mangartot a szlovén úton, mielőtt hazaindulunk Magyarországra (erről fog szólni a következő cikk). Bekukkantottam kicsit a háborús üregbe, kinéztem az ablakain, aztán inkább nem mentünk vissza az előző nyeregig, hanem balra átvágtunk az eleinte kicsit törmelékes, lejjebb már füves lejtőn. Lefelé haladva szemben velünk a Zermula felső, sziklás gerincének a keleti vége emelkedett.

img_20181022_142609.jpg

Aztán újra át a gyönyörűen sárguló vörösfenyős erdőn át lesétáltunk a parkolóba:

img_20181022_144107.jpg

Mivel még bőven világosban értünk vissza, ezért megnéztük Ratecétól keletre, az országút mellett lévő Zelinci-t, a Száva forrását, ami egy kicsi, de gyönyörű színű tó (ez a Száva egyik ágának a forrása, a bohinji ág a Száva vízeséstől ered):

img_20181022_164926.jpg

A Monte Zermula egy hegy a rengeteg körül a Karni-Alpokban, ám a könnyű megközelíthetősége, szépsége, valamint a 2 közepes nehézségű, via ferrátája miatt bátran ajánlható azoknak, akik a környéken járnak. Természetesen a hegycsúcs a vasalt útnál jóval könnyebb turistaúton is megközelíthető, például azon, amin lejöttünk, de nyugatról és dél-nyugatról is megközelíthető más kiindulópontokról, korán indulva akár félnapos túraként is. Mi aznap a hegyen egyetlen embert láttunk, őt is távolról, de a csúcson lévő könyv alapján népszerűbb időszakokban hétvégén sem kell tömegekre számítani.

Őszi Alpok 1. nap: Cellon

Az elmúlt hónapokban majdnem minden hétvégén túráztunk valahol, azonban nem volt időm ezekről írni, illetve terveztem a nyaralásunk további napjairól egy-egy cikket, de azokból sem lett semmi. A nyár végén és ősszel azon kívül amikről írtam, jártunk kétszer a Börzsönyben, egyszer a Helembai-hegységben (Burda), bejártuk a budai zöldet Telkitől a Szépvölgyi útig, voltunk a Chopokon és a Deresen, kétszer a Szlovák Paradicsomban, a Piecky-szurdokban, és a Kysel szurdok via ferrátáján. Most viszont nem ezekről írok, hanem arról, hogy hol jártunk október 23-adikai hosszú hétvégén.

Szokás szerint az azt megelőző héten folyamatosan figyeltük az időjárást, és csak csütörtök este foglaltunk szállást, hogy olyan helyre menjünk, ahol jó az idő. Tavaly ugyanezen, az akkor 3 napos hosszú hétvégén ez Erdélyben a Retyezát volt, ahol akkor gyönyörű őszi idő volt, őszi színekkel. Emiatt az elsődleges cél ezúttal a Déli-Kárpátokban egy másik hegység, a Fogarasi-havasok vagy a Páring lett volna, azonban oda rossz időt mondtak, ahogy a Tátrába is, ellenben Szlovéniába a Júliai-Alpokba igencsak pozitív volt az előrejelzés. Miután lefoglaltuk a szállást egy Kranjska Gorához tartozó, olasz-szlovén határ melletti faluban, Ratece-ben, elő is állt a terv, szombaton bevásárolunk itthon, és elautózunk a szálláshoz, vasárnap és hétfőn pedig időjárástól függően megmásszuk a Prisojnikot, a másik nap egy félnapos túrával a Mangartot, aztán aznap még megnézzünk valamit, mondjuk a Mangarttól északra fekvő tavakat, az utolsó nap meg valami könnyű völgytúrát teszünk délelőtt, majd hazaindulunk.

Aztán a dolgok nem így alakultak, a Meteoblue-n folyamatosan romlott az előrejelzés, utoljára szombat éjszaka változtatták meg, immár a 2 nappal korábban ígért 9 óra napsütésből lett 1 óra. Dia teljesen kétségbeesett, hogy hová megyünk akkor, én meg elkezdtem a neten keresgélni alternatív célpontot másnapra (később fogok írni cikket, mely weboldalak azok, amelyek alapján érdemes tájékozódni). Megállapítottam, hogy tőlünk nyugatra, Olaszországban az osztrák határ mentén sokkal jobbat mond az előrejelzés. Végül korai keléssel a tőlünk közel 1,5 óra autózással elérhető, a Karni-Alpokban az olasz-osztrák határon lévő 2238 m magas Cellon (hosszabb olasz nevén Creta della Collinetta, német nevén Frischenkofel) csúcs mellett döntöttünk.

Túránk a határon lévő Plöckenpass hágótól indult, ahonnan fél-háromnegyed óra után értük el a B-s nehézségű Cellonstollen klettersteig beszállását. Ez a via ferrata attól különleges, hogy egy egykori katonai alagútban halad, amelyet az I. világháborúban építettek. Ezen kívül is rengeteg üreget vájtak a gerincen harcoló osztrák-magyar és olasz katonák, tele van ezekkel a hegy. Az alagút nem teljesen sötét, helyenként nyílásokon tör be a fény, ennek ellenére fejlámpa azért ajánlott. A benne haladás nem túl megerőltető, bár határozottan jó volt, hogy ott a drótkötél, illetve helyenként vas lépések, mert kissé nyirkos, így csúszós volt a talaj, de egyébként ez kimondottan egy könnyű via ferrata. Az összes kép, amit készítettem, homályos lett, de egyet azért ide teszek egy meredekebb részéről:

img_20181021_084251_hht.jpg

Kiérve az alagútból nemsokára sima turistaösvényen folytattuk az utunkat a szikrázó napsütésben. Elértünk arra a pontra, ahol döntenünk kellett, hogy a D-s nehézségű via ferrata, a Senza Confini vagy a B-s nehézségű Steibergerweg felé indulunk tovább a csúcsra. D nehézségűn sosem jártunk még, úgyhogy jogos volt az, hogy Dia utóbbit akarta, én azonban makacs módon ragaszkodtam előbbihez, hogy próbáljuk meg, és ha olyan helyre érünk, ahol úgy látjuk, nem tudnánk visszamászni, akkor forduljunk vissza, aztán úgyis van időnk, felmegyünk a könnyebb útvonalon. Néhány száz méter törmelékes emelkedő után volt a beszállása, ahol elindultunk felfelé. Végül nem Dia, hanem én döntöttem úgy, hogy forduljunk vissza, mikor a hegyvilag.hu ábrája szerint C-D nehézségű nagy rámpánál nem találtam a következő lépéseket, úgyhogy visszafordultunk. Leérkezésünkkor épp egy magyar csoport készült elindulni a beszállásnál.

A Steibergerweg útvonal jobbra tartott az elágazástól, oldalazva érte el a másiknál jóval könnyebb via ferrata beszállását. Ez tényleg nem volt nehéz, mindenütt jól barázdált, repedéses sziklákon haladt, így lépésből nem volt hiány, és a meredeksége sem közelítette meg a függőlegest, talán a vége előtt volt egy kicsit nehezebb rész. Ugyanakkor élvezetes és viszonylag hosszú volt.

img_20181021_104253.jpg

A két klettersteig találkozásától már sima turistaösvény vezetett a csúcskereszt felé. A csúcsról gyönyörű volt a panoráma minden irányba. Igazából nem egy csúcs volt, hanem kettő, és a nagyobb kereszt az első, közelebbin volt, a túrázók többsége csak ezt látogatta, mi viszont átmentünk a másikra is, amelyen egy kisebb kereszt volt, de ez tűnt 1-2 méterrel magasabbnak. Ez a panorámakép a nagyobb keresztes csúcsról készült, bal szélén előtérben ott a másik csúcs is:

pano_20181021_114655.jpg

Úgy láttuk, mintha a második csúcsról tovább haladna az ösvény, úgyhogy először megpróbáltunk nyugat felé leereszkedni a nyeregbe, de sajnos arra nem lehetett, meredek sziklafal volt alattunk. Végül az első csúcs alatti cikcakkos ösvényen (kicsivel odébb, mint amin feljöttünk) leereszkedtünk délre az olasz oldalra, és ott mentünk tovább nyugati irányba az enyhén lefelé tartó-oldalazó ösvényen. Innen nagyon szép volt a Cellont a Karni Alpok legmagasabb, 2700 feletti részével összekötő nyereg:

pano_20181021_130651.jpg

Ezután balra leereszkedtünk egy meredek, törmelékes ösvényen, ahol a szintén ott haladó olasz pár hölgy tagja párszor seggre is esett, én magam lassan, óvatosan ereszkedtem, Dia viszont gyorsan, ügyesen haladt lefelé.

Leérve a következő jelzett ösvényre, a nagyjából szintben haladó úton visszaindultunk a parkoló felé, tőlünk balra a füves-sziklás hegyoldal, jobbra lent gyönyörű, színes völgy. Aztán ez az út egy alagúton haladt tovább oda, ahol az alagutas via ferrata teteje is van, mi viszont jobbra leereszkedtünk a völgy felé.

img_20181021_140042.jpg

A völgyben ettünk, pihentünk, végül színes őszi erdőn keresztül sétáltunk vissza a parkolóba:

img_20181021_145603.jpg

Térképet csak ekkor vettem a hágóban a Karni-Alpok középső részéről, mert odafelé még nem volt nyitva semmi, a túra során Bergfex appal, a táblázás és a neten olvasottak alapján alapján tájékozódtunk.

Aznap még volt időnk sötétedésig, úgyhogy még megnéztük a Mangart olasz oldalán, az északi fal alatt fekvő Fusine tavakat:

img_20181021_165730.jpg

Rohácsi tavak és a Placlivo csúcs

Napos idő ígérkezett a hétvégén, ezért úgy döntöttünk, szombaton túrázunk egyet a Tátrában, vasárnap meg csinálunk valami kis levezetőt. Eredetileg a Kapor csúcsot akartuk a Poprádi-tótól a Magas-Tátrában, illetve több másik csúcs is szóba jött, mint alternatíva, így csütörtök este lefoglaltuk a szállást Poprádon. Ezután romlani kezdett az időjárás jelentés. Már nem 10, hanem csak 6 óra napsütést ígért a Meteoblue a Kapor csúcsra, és 51 km/h szelet. Nézegettük merre van a legjobb idő, végül a Nyugati-Tátrában (vagy más néven Liptói-havasokban) lévő Rohács-völgyre esett a választásunk, mivel egyrészt oda kicsivel kisebb szelet és nagyjából egész napos napsütést ígértek, ráadásul a déli-dél-nyugati széltől a völgy védett helyen van, hiszen a Nyugati-Tátra főgerincétől északra fekszik.

A völgyben az amúgy hatalmas parkoló majdnem tele volt mire háromnegyed 11 körül odaértünk. Tudtam, hogy népszerű a hely, de azt nem, hogy ennyire. A parkolóból felvonó is indul a gerinc felé, mi azonban a piros jelzésen indultunk a völgyben felfelé. A forgalomtól elzárt aszfaltút után jobbra elindultunk fel a tavakhoz, amelyek a völgy legnagyobb látványosságai. Útközben megnéztük a Rohács-vízeséseket. Ezután elkezdett foltokban havas, latyakos lenni a táj, majd a fenyőerdőt felváltotta a törpefenyves, és végül felértünk a legmagasabban, nagyjából 1700 méteren fekvő tóhoz:img_20181006_125114.jpg

Ezután elindultunk lefelé, és a következő tóhoz fentről érkeztünk. Háttérben a Volovec és a Hegyes-Rohács (Ostry Rohac) csúcsok:

img_20181006_132027.jpg

A Hegyes-Rohácstól jobbra pedig felbukkant az úti célunk, a Placlivo csúcs:

img_20181006_132337.jpg

Végül elhaladtunk a legalacsonyabban fekvő, harmadik tó mellett is.

Mindhárom tó és környezete nagyon szép, ugyanakkor nagyon nagy volt a tömeg, sok embert kellett kerülgetni, ez kevésbé tetszett. A tömeg és a szép táj is egy tavalyi túránk helyszínére, Bulgáriában a Rila tavakra emlékeztetett.

A legmagasabban fekvő tótól számítva nagyjából 200 szintet veszítve az 1528 méter magasan lévő kereszteződésben jobbra fordultunk felfelé a Smutná völgyben, a Smutné nyereg felé.

Felérve a főgerincen fekvő nyeregre megbizonyosodtunk róla, hogy valóban erős a déli szél, így egy szikla mögé bújva ettünk, majd felkészültünk a csúcstámadásra. Dia a síszemüvegét is bevetette a szél ellen, mögötte a Placlivo csúcs.

img_20181006_150351.jpg

Mivel a déli oldal kevésbé meredek és sziklás mint az északi, ezért a turistajelzés nagyrészt inkább azon az oldalon halad, ezzel végig kitéve minket az erős déli szélnek, Óvatosan lépkedtünk, másztunk a kövesebb részeken, mert időnként elég durva széllökéseket kaptunk, viszont a látvány mindenért kárpótolt. Nem sokkal a csúcs előtt, ahogy Dia kapaszkodik felfelé, mögötte háttérben a főgerincre merőleges gerinc a Baranec csúccsal, és a völgyben egy kicsi tóval:

img_20181006_155135.jpg

A csúcsról egy panoráma kép:

pano_20181006_155729.jpg

Ezután úgy délután 5 körül értünk vissza a nyeregbe, lefelé a Smutná völgy már teljesen árnyékban volt, a Volovec, Hegyes-Rohács és a Placlivo csúcsokon pedig épp kezdett lemenni a nap:

img_20181006_165439.jpg

Mire visszaértünk az elágazásba, már a hegyek sem voltak megvilágítva, a Tatliakova menedékházat elérve pedig már teljesen ránk sötétedett, de ez nem jelentett gondot, mert onnantól a parkolóig ugyanaz az aszfaltút vezetett, amiről odafelé még korábban letértünk a tavak felé, valamint fejlámpával is készültünk. Úgy másfél óra múlva elértük a parkolót, ahonnan Poprádba autóztunk a szállásunkra, másnap pedig még a Szlovák Paradicsomban egy ennél sokkal könnyebb kirándulást tettünk a Pieczky szurdokban.

A Nyugati-Tátra főgerincére általában délről érdemes indulni, mert közelebb van Magyarországról indulva, és nem kell még egy szerpentines úton átjutni a túloldalra. Nyár elején, az útzár feloldásának első hétvégéjén mi is délről voltunk a Banikovon, amit Budapestről hajnalban indulva és éjszaka hazaérkezve, szállásfoglalás nélkül csináltunk meg. A Rohács völgy viszont messzebb van, ezért különösen októberben, amikor már rövidebbek a nappalok, érdemes szállást foglalni valahol. Ha van rá lehetőség, a tavakhoz mindenképpen érdemesebb hétköznap érkezni, mert hétvégén elég nagy tömeg van. Aki pedig nem háromnegyed 11-re ér oda, mint mi, mert előző nap is foglalt szállást, hanem hajnalban kezdi meg a túrát, az különösen egy hosszú nyári napon körtúrát is tud tenni a völgy felett, rengeteg csúcsot érintve.

A Rak folyó völgye

A Kamniki Alpok és a Bohinji tó után a szlovén karsztvidéken kerestünk valamilyen látványos helyet, mielőtt a nyaralásunkat Horvátországban folytattuk. Nem akartunk tömegekkel teli kiépített barlangba menni, vezetett látogatással, így a Postojna és Škocjan nem jöhetett szóba. Végül a választásunk Rakov Škocjan-ra esett (nem összekeverendő Škocjan-al), ahol a Rak folyó egy barlangból a felszínre tör, majd 3 km-el arrébb egy másik barlangban újra föld alá kerül (majd a föld alatt találkozik a Pivka folyóval, ahonnan Unica folyóként folytatja az útját, amely 10 kilométerre a felszínre tör, majd újra a föld alatt folyik tovább, majd még egy újabb elnevezés után végül Ljubljanica folyóként a felszínre tör, és ez az a folyó, amely partjára Ljubljana belvárosa épült.)

Ljubljanától a tengerpart felé felé haladva az A1-es úton Unecnél kell lehajtani, majd az autópályával párhuzamosan Postojna felé tartó útról kell lehajtani a 914-es számú úton, ami egyébként földút, de meglepően jó minőségű.

A völgyben leparkoltunk, és előbb a közelben lévő Tklaca barlangot néztük meg, ahol a folyó föld alá kerül. A barlanghoz felül érkeztünk, innen van az egyik bejárata:

img_20180726_100639.jpg

A mélyedés aljára érve a barlang balra halad lefelé, jobbra pedig a másik bejárat található, ahonnan a kiszáradt folyóvölgy érkezik. Balra mentünk kicsit, és ott már megjelent némi csordogáló víz, a nagy terek és a párás levegő miatt viszont a lámpáink kevésnek bizonyultak, úgyhogy sokat nem láttunk, ami fényképet ott csináltam, nem igazán sikerültek jól. Végül miután a víz egy lapos helyen, faágakkal részben elzárt járatban folytatta az útját, inkább visszafordultunk, majd a másik kijárat felé indultunk tovább.

img_20180726_103758.jpg

Némi séta a kiszáradt folyómeder kövein, majd áthaladtunk a Nagy Természetes Híd nevű képződmény alatt, ami fölött amúgy az az út halad, amin autóval érkeztünk.

img_20180726_105148.jpg

Ezután megjelent a víz is a mederben, mi pedig egy szép zöld réten mentünk tovább jobbra mellette, később visszatértünk a tőlünk jobbra, erdőben haladó tanösvényre. Egy hídon átmentünk a folyó másik oldalára, ahonnan az ösvény elindult felfelé, és egy idő után az alattunk lévő folyó átmenetileg eltűnt újra egy barlangban. Végül felértünk a tanösvény tetejére, ahol Zelške barlangok és a Kis Természetes Híd találhatóak.

Ez a természetes híd egy nagy szakadék fölött van, aminek a kisebb szája fentről körbejárható, illetve a hídon is végig lehet sétálni:

img_20180726_121438.jpg

Egy másik mélyedésben lehet leereszkedni a barlangban haladó folyóhoz, amely jobbra a a völgy felé tart, ahol újra előbukkan, mi viszont balra a patak melletti ösvényen haladtunk tovább, majd egy nyitott részen egy hídon a folyó túloldalán mentünk tovább egy újabb barlangos részhez, míg végül felbukkantunk a természetes híd alatt, ami lentről így néz ki:

img_20180726_122914.jpg

Ezután a folyó felszíni része végleg véget ért, a folytatást nem úsztuk volna meg szárazon, úgyhogy nem mentünk tovább. Oldalt találtunk még két lezárt barlang bejáratot is, illetve még egy negyedik fölöttünk szakadékos részt is. Az egész hely nagyon hasonlít Erdélyben a Pádis karszt jelenségeire, a Szamos bazárra és a Csodavárra. Visszaindultunk a bejárathoz:

img_20180726_123848.jpg

Ezután az az ötletem támadt, hogy menjünk lefelé a barlangban, hátha át tudunk jutni oda, ahol a völgyben "végleg" felszínre kerül a folyó. Elindultunk a botjainkkal és a lámpáinkkal, hol a vízben lévő köveken lépkedve, hol mellette, egy német család meg követett minket telefonokkal világítva és botok nélkül. A fényeket látva már azt hittük kijutunk a túloldalon, de aztán közvetlen a kijárat előtt egy kis vízesés, és az alatta lévő szárazon megkerülhetetlen meder az utunkat állta:

img_20180726_124855_hht.jpg

Úgyhogy végül ugyanott jöttünk ki, és nagyrészt azon az úton mentünk vissza, amin autóval érkeztünk, de útközben még leugrottunk egy ösvényen oda, ahol kiértünk volna, ha sikerül:

img_20180726_131826.jpg

Az egész egy félnapos kis túrának volt tervezve, és tényleg bőven bele is fért az időnkbe, sajnos már nem emlékszem pontosan mennyi idő alatt végeztünk, de 2 óra alatt bejárható, viszont annál azért többet érdemes nézelődni. Voltak rajtunk kívül turisták, de nem sokan, összesen talán 3-szor vagy 4-szer találkoztunk más emberekkel. Ezt a túrát bármilyen felkészültségű kirándulónak ajánlom, a tanösvénynek hivatalosan nem része a völgy két végében lévő barlangokba lemenő ösvény, ki van írva, hogy saját felelősségre, de egyébként ezek sem vészesek, ahol mi megpróbáltunk átmenni, illetve ahol az elején beljebb benéztünk balra lefelé, azok a helyek ezen ösvényeknek sem részei.

A kecskés, tehenes Krupa kanyon

A Krupa és a Zrmanja kanyont a Google Mapsen néztem ki, nagyon szép képeket találtam a kékes-zöld színű folyóról és a meredek, letörés szerű völgyéről. A nyaralásunk során 4 éjszakára szálltunk meg Starigrad-Paklenicában, innen úgy 80 km autóval a Krupa kanyon, adta magát, hogy egyik nap elmegyünk oda egy félnapos túrára, este meg még pihenésként fürdünk a tengerben.

Azért beszélek együtt a két kanyonról, mert végülis a kettő összefügg, a Krupa a Zrmanja mellékfolyója, a két folyó találkozása után a kanyon egészen a Novigrádi-tengerig tart, amely igazából egy tengeröböl, és egy keskeny csatorna köti össze az Adriai-tengerrel. A Zrmanja kanyon inkább evezős paradicsom, a turistatérképen nem találtam errefelé turistautat, végül másnap, nyaralásunk utolsó napján, hazaindulásunk előtt néztük meg a Obrovac várost és annak várát, amely ebben a kanyonban található.

A Krupa kanyonban nagyjából a Kudin híd környékét néztük ki, ahol két kisebb kört tettünk volna meg, miközben megnéztünk volna több vízesést is. Az út odafelé érdekes volt, ahogy az 54-es majd a 27-es főúton haladtunk, a majdnem teljesen kopár, bokros pusztának a háttérben a sziklás hegyekkel nagyon vadnyugati filmes hangulata, valószínűleg nem véletlen, hogy a Winnetou filmeket egyes jeleneteit épp ezen a környéken forgatták. A 27-es főútról letértünk, majd Golubic után a kanyon közelében egy kereszteződésnél parkoltunk volna le, vagy az út minőségének függvényében mentünk volna közelebb a Kudin-híd fölé. Nos, a kereszteződésnél bekanyarodva egy kecske nyájjal találtuk magunkat szembe, ahogy egy idős néni próbálta áthajtani az úton az állatokat. Nem nagyon ment neki, ahogy lehajtott az útról néhány kecskét, a többi ment vissza, végül egy bácsi segített neki, akire jobban hallgattak. Ezután mentünk volna tovább, de egy újabb kecskenyáj reménytelenné tette a továbbhaladásunkat, és mivel csak erre tudtunk volna gyalog is továbbmenni, a nyájon meg nem akartunk keresztülgázolni (nem voltak túlzottan békés jószágok), ezért elkezdtünk alternatív megoldást keresni. Végül úgy döntöttünk, hogy elautózunk a folyó feljebbi részén, a völgyben található Krupa kolostorig, és onnan csinálunk egy oda-vissza túrát a kanyonban a Kudin hídig, majd vissza.

A kolostornál leparkoltunk egy árnyas helyre, de egy angolul nagyon jól beszélő szerzetes udvariasan megkért minket, hogy inkább ne oda parkoljunk. Végül elindultunk a kanyonba, ami előtt először egy tanyát és az ahhoz tartozó legelőket kerülte meg a jelzett turistaút, de ezután már a folyó mellett haladhattunk tovább, miközben körülöttünk a völgy egyre keskenyebbé és meredekebbé vált.

img_20180801_100252.jpg

A folyó egyébként nagyrészt állóvíz jellegű, időnként kisebb zúgókkal, vízesésekkel. A víz tiszta és hideg, ugyanakkor a legeltetés nyomait mindenütt láttuk, egyre több helyen találkoztunk tehén szarral. Ez jelentette aztán az első nagyobb kihívást, ugyanis a turistaút egy patakot keresztezett, amely a Krupával találkozik a völgyben, csakhogy épp ezen a helyen, ahol egy gázló is volt, egy tehéncsorda állta el az utat. Nem akartunk a csorda közepén átmenni, azért hallottunk ezt-azt arról, hogy ezek a békés állatok nem mindig annyira békések, ha a turista közéjük megy, és veszélyeztetve érzik magukat, úgyhogy végül a tengerjáró cipőnket és botjainkat is használva egy kerülőútvonalon gázoltunk át, részben a több ágra szakadt Krupa egyik ágán, részben a patakon. Egyik helyen Diával a hátamon is fordultam egyet, mert túl mély volt a víz, jó utólag lehet hogy elég lett volna a hátizsákját átvinnem, de így viccesebb volt. Persze visszafelé is ugyanezt megcsináltuk. Az átkelésről sajnos nem, a csordának csak az "előőrséről" készült kép, mert nem a fényképezéssel voltunk elfoglalva:

img_20180801_100928.jpg

Azután tovább haladva, más nem sokkal a Kudin híd, a végcélpontunk előtt ez a fal okozta a következő akadályt:img_20180801_121613.jpg

Talán át tudtam volna menni, bár beülő, kantár nem volt nálunk, de inkább úgy döntöttem, átúszok az alatta lévő amúgy mély vízben, Dia meg a képen annyira nem látható áthajlás miatt azt mondta, átmegy, de csak hátizsák nélkül. Úgyhogy elrejtettük a hátizsákunkat, mondjuk minek ha a madár se jár errefelé, leszámítva a túloldalon legelésző kecskecsordát, de láthatóan nem készültek átúszni, majd én átúsztam, Dia átmászott. Innen 10 percre volt a Kudin híd, amit immár fürdőgatyában és tengerjáró cipővel tettem meg. A hídról és a körülötte lévő vízesésekről nem készült kép, mivel telefont nem vittünk át, de pl. itt találtok róla képeket. A lényeg, hogy egy több kis részből álló, kőből készült gyaloghídról van szó amely fölött és alatt is vízesések vannak, az alsó, magasabb vízesések alatt egy nagyobb, széles, tószerű része van a folyónak, ahol nagyon jól lehet fürödni a forró nyári időben is max. 18-20 fokos vízben, én be is úsztam az egyik vízesés alá, mögé, Diának hideg volt, ő inkább nem fürdött. Érdekes módon találkoztunk itt néhány nem igazán túrázónak kinéző turistával, valószínűleg nekik több szerencséjük volt odafent a kecskenyájjal.

Ezután elindultunk visszafelé, ugyanúgy átgázoltunk a tehenes résznél, végül visszaértünk a kolostorhoz. Nekem kimondottan tetszett még a völgy jegenyefás része:

img_20180801_123005.jpg

Valamint a völgy kékes-zöldes színe:

img_20180801_092209.jpg

Sajnos a túra végén Dia kicsit rosszul lett, valószínűleg enyhe napszúrás, nem csak konkrétan ez a túra miatt, mert a kanyonban amúgy meglepően sok árnyék volt, hanem a már napok óta tartó kánikula, és előtte Kis-Paklenica túra miatt is, ahol nagyon kiszáradtunk, erről írni fogok hamarosan. Emiatt aznap már fürödni sem mentünk a tengerbe, de a naplementét azért aznap, utoljára is megnéztük Starigrad-Paklenicában a tenger partján:

img_20180801_201112.jpg