Felpuffadt croissant

Felpuffadt croissant a Lugaueren

2019. szeptember 14. - Zabalint

Egy szeptemberi kedden ismét Ausztriába mentünk túrázni, ezúttal hárman, Dia főnökével Tamással. A cél a Lugauer (2217 m) volt, amiről én korábban nem tudtam semmit, gondolhattam egy lehet a sok hegy közül, de Tamás járt már ott tavaly, és jelenthet valamit, hogy újra ezt gondolta ki. Nos, nem csak egy hegy a sok közül, hanem egy nagyon látványos hegy az Enstalli Alpokban, a Hochtor csoportban, a Gesäuse Nemzeti Park területén. Stájer Matterhornnak is nevezik, mivel télen bizonyos szögből hasonlít az ikonikus négyezresre.

 Több mint 400 km autózás után Radmer an der Hasel faluból indultunk felfelé a kezdetektől meredek úton. Hol erdőben, hol irtáson.

p1080406.jpg

A sziklafalat elérve találkoztunk egy zergével.

p1080414.jpg

Innen az ösvény tesz egy S kanyart, előbb a jobbra fordul és a fal alatt halad, majd balra egy 180 fokos fordulattal felkaptattunk a sziklafal látványos párkányához.

p1080427.jpg

Innen nagyszerű kilátás volt a völgyre, ahonnan indultunk.

p1080423.jpg

 Ezután az ösvény ismét jobbra fordult, és felértünk egy füves nyeregbe (háttérben a Lugauer).

p1080434.jpg

Jobbra fordulva az erdőn keresztül enyhén emelkedő ösvényen oldalaztunk.

p1080438.jpg

Az erdő után újra nyitott részre értünk, ahonnan gyönyörű kilátás volt balra.

panorama.jpg

Innen kezdődött a túra legmeredekebb, fizikailag legfárasztóbb szakasza, a Lugauerplan, amit talán ezzel a képpel tudok legjobban jellemezni:

p1080451.jpg

Ezután szűkülő gerincen mentünk tovább. A távolban gleccseres hegyeket láttunk, ismerősnek tűntek, talán az Ankogel csoport középen a Hochalspitze-vel? Legalábbis ezt gondoltuk akkor, viszont itthon azóta rájöttem, hogy nem, hanem a Dachstein csoportot láttuk, középen a Hoher Dachsteinnel (2995 m).

p1080453.jpg

Végül elértük a csúcskeresztet.

p1080472.jpg

Volt egy kis felhő körülöttünk, de hamar elment, és újra kisütött a nap. Szép kilátás volt mindenfelé, de leginkább a Hochtor irányába.

panorama2.jpg

Volt nálunk croissant, fel is puffadt a zacskója a kisebb külső légnyomás miatt :-)

p1080488.jpg

A pihenő után úgy döntöttünk, hogy itt hagyjuk a cuccainkat, és átmegyünk a Lugauer másik csúcsára, a Lugauer Ostgipfelre (2206 m). Ehhez le kellett először ereszkednünk a két csúcs közötti nyeregbe.

p1080497.jpg

A lefelé nem volt annyira egyszerű, kitett éles gerinc, majd egy drótköteles szakasz. A túloldal már jóval egyszerűbb volt, végül felértünk az észak-keleti csúcsra. A csúcsot jelző fakereszt, háttérben az előző csúcs:

p1080509.jpg

Bár egy valamivel hosszabb túrával lehet kört is tenni, mi pontosan ugyanarra mentünk vissza, ahonnan jöttünk. Előbb vissza a nagyobb csúcsra, majd onnan tovább le a gerincen.

p1080530.jpg

A Lugauerplanon lefelé.

p1080537.jpg

A legelő a nyeregnél.

p1080541.jpg

A völgy fölött a sziklafalnál már késő délutáni megvilágításban gyönyörködhettünk a tájban.

panorama3.jpg

Végül sok-sok lefelé ereszkedés után visszaértünk a faluba.

p1080555.jpg

Távban rövid, nagyjából 11 km hosszú túra volt, de a hosszához képest sok, nagyjából 1400 méter szintemelkedés miatt rendesen elfáradtunk. Nagy a választék, rengeteg hegy van az Alpokban, a Lugauer magasságban nem emelkedik ki, a Magyarországhoz legközelebb lévők közé sem tartozik, viszont látványban azok közül, amelyeken jártam, az egyik legszebb, ezért bátran tudom ajánlani.

Klettersteig túra a Nagy-Pokol-Völgyben

Két héttel a Großer Hafner után ismét Ausztria felé vettük az irányt, ezúttal csak egy napra. A Raxot és a Schneeberget egy nagy völgy, a Höllental (Pokol-völgy) választja el egymástól, a benne folyó Schwarza patakkal és a 27-es országúttal. Ebből a völgyből nyílik dél felé a Großes Höllental (Nagy-Pokol-völgy), ez a gyönyörű sziklás völgy, amely számos klettersteig (via ferrata, vasalt út) útvonalat tartogat. Túránk célja az volt, hogy ezen a völgyön keresztül feljussunk a Rax fennsíkjára, onnan a Jakobskogel csúcsra, majd vissza egy könnyebb útvonalon.

A Höllental völgynek fontos szerepe van Bécs vízellátásában, így a Großes Höllental bejárata és annak környéke bekerített vízvédelmi terület. Így a turistaút nem a völgy kapujánál indul, hanem még előtte, a Weictalhaus-t elhagyva az alagút előtt balra, ahol egyébként van egy kis parkoló, illetve előtte és utána számos másik. Az ösvény hamar elágazik, balra a Wachthüttelkamm útvonal (lefelé utunk) a völgy feletti keleti gerincen visz felfelé, míg mi jobbra a Schönbrunnerstiege felé mentünk tovább. A Schnönbrunnerstiege, mint ahogy a neve is mutatja, igazából egy lépcső, amely bevisz a Nagy-Pokol-völgybe.

img_4723.jpg

A lépcső után először kicsit a völgy oldalában, majd annak aljában haladtunk tovább.

p1080163.jpg

Felfelé haladva elhaladtunk több leágazás mellett is, amelyek oldalra tartanak a sziklafalhoz valamely klettersteighez, előbb a Hoyosteig jobbra, majd balra a Teufelsbadstubensteig, végül megint balra az Alpenvereinsteig, mi pedig egyre meredekebb ösvényen kaptattunk a Gaislochsteig felé. A kiszáradt medernél láthattuk a két sziklafal között, hol fogunk felfelé mászni:

p1080168.jpg

A Gaislochsteig egy rövid, de könnyű klettersteig, meglehetősen vizes hely, rengeteg apró kis vízfolyással, amelyek hol a lábunk alatt a köveken vagy a létrán csorognak, hol fentről kapjuk hűsítőként. Ezek a nyári melegben sem száradtak ki. Az elején egy kőfölke oldalában halad az ösvény (háttérben a Schneeberg csúcsa):

p1080183.jpg

Majd volt két létra, meg némi könnyű mászás végig drótkötéllel biztosítva.

p1080184.jpg

Végül felértünk a völgy felső részébe.

p1080189.jpg

Innen nemsokára újra elágazás, itt balra indultunk tovább a Gustav Jahn Steig felé. Nemsokára elértünk ennek a vasalt útnak a beszállásához.

p1080197.jpg

A Gustav Jahn Steig nagyrészt traverz, összességében enyhén emelkedő útvonal, látványos, kitett sziklafalon, de végig biztos lépésekkel, pihenőkkel.

p1080205.jpg

A vége felé egyetlen kis szakaszon van drót helyett lánc,én épp azt a részt éreztem legnehezebbnek.

Ezután csatlakoztunk az Alpenvereinsteighez, hogy a hátralévő emelkedőt ennek a klettersteignek a felső harmadán tegyük meg. Az Alpenvereinsteiget a neten található információk alapján sok függőleges létra jellemzi, mi azonban a hátralévő szakaszon már csak egy hosszabb és egy rövidebb létrán másztunk fel.

p1080218.jpg

Ezután könnyű, dróttal biztosított szakaszok és sima ösvény váltották egymást. Közben végig gyönyörű volt a kilátás visszafelé nézve.

p1080220.jpg

Végül felértünk a fennsíkra a Höllentalaussicht-hoz, ami egy kiugró ormon egy korlátokkal körbevett kilátópont. Itt már elég sok ember volt, köztük rengeteg magyar. Pihentünk, ettünk, és megállapítottuk, hogy több mint 4 óra alatt jutottunk fel idáig, kevesebbre számítottunk. A Schneeberg innen:

p1080237.jpg

A pihenés után továbbindultunk az Ottohaus felé.

p1080240.jpg

Hamarosan, az Ottohaus előtt ismerős kereszteződéshez értünk.

img_4757.jpg

Azért volt ismerős, mert 2017 novemberében Dia főnöke, Tamás szervezett egy túrát, ahol a cél a Höllental völgyből egy másik útvonalon a képen is látható csúcs, a Jakobskogel lett volna, de innen visszafordultunk, mivel hóvihar volt, és amúgy sem láttunk volna semmit a csúcsról.

wp_20171119_13_26_36_pro.jpg

Azóta Tamás már járt ezen a csúcson, mi meg Diával azért is jöttünk, hogy ezt bepótoljuk.

Az Ottohaus felé balra nézve látható a Törkopf névre hallgató sziklatorony, kereszttel a tetején. Ennek falán található a Kronich-Eisenweg klettersteig (C nehézségű), amit ezúttal nem másztunk meg, de tervben van valamikor.

p1080246.jpg

Az Ottohaustól úgy 20 perc könnyű séta felfelé a Jakobskogel (1736 m) csúcs.

p1080252.jpg

A csúcsról a Rax fennsík távolabbi részeire is jó a kilátás. Balra a Weißkogel, mögötte a Preiner Wand, tőle jobbra a háttérben a Heukuppe, jobbra a völgy a Großes Höllental folytatása.

p1080257.jpg

Lefelé még megittunk egy sört ketten az Ottohausnál, ahol egyébként nagyon nagy tömeg volt, így a terasz helyett a fűre ültünk ki a korsóval. Innen vissza a korábban említett kereszteződéshez, ahonnan a Wachthüttelkamm útvonalon indultunk lefelé. Az út eleinte közel sík ligetesben enyhén lejtett, majd egy idő után a Großes Höllental oldalában haladt lefelé.

p1080292.jpg

A Shcwarza patak kanyargó völgyére is szép kilátás volt.

p1080298.jpg

Valamint a Schneeberg csúcsa is még jó ideig látszódott velünk szemben.

p1080299.jpg

A lefelé ereszkedés mindig kellemetlenebb, mint felfelé kaptatni, és a vége felé már látszott, hogy az utolsó 1-2 kilométeren fogjuk veszíteni a legtöbb szintet. Tudtam, hogy lesz legalább egy-két létra, de nagyon kellemes meglepetésként ért, hogy rengeteg volt belőle, és a korlátaikkal nagyon kényelmessé tették a túránk végét.

p1080316.jpg

Volt még egy-két helyen drótkötél is kapaszkodónak. Végül visszaértünk oda, ahonnan indultunk.

Nagyon szép és változatos túra volt, mind a felfelé, mind a lefelé útvonalon. A felfelé érintett 3 via ferrata út mindegyike "B" nehézségű volt, azaz könnyűek, kezdőknek is teljesíthetőek, mert amúgy mi is kezdők vagyunk még ebben. A három közül a Gustav Jahn Steig volt talán a legnehezebb, illetve a leglátványosabb, de az sem volt nehéz. Nekünk kimaradt az Alpenvereinsteig alsó kétharmada, egy alternatív, rövidebb útvonal végig azon menni felfelé, és akkor a Gaislochsteig és a Gustav Jahn Steig maradt volna ki. Fizikailag egyébként megerőltetőbb volt, mint technikailag, hiszen a szintemelkedés nagyobb részét nem vasalt úton, hanem meredek ösvényen kellett megtenni. A Großes Höllental ösvényei nem terheltek nagy tömeggel, viszont a fennsíkon a Rax-Seilbahn felvonó miatt igencsak sokan vannak, emiatt és a kényelmes útjai miatt szép időben inkább olyan mint egy park. A Bergsteigen a Wachthüttelkamm-ot is klettersteigként tartja számon, "A" nehézséggel, ám ide nem szükséges semmilyen felszerelés, aki enélkül érkezik, annak ez a javasolt útvonal felfelé is.

Großer Hafner, az Alpok legkeletibb háromezrese

A tavalyi Dachstein (2995 m) és Triglav (2864 m), valamint a a tavalyelőtti Musala (2925 m) túra után idén elhatároztuk, hogy eljutunk egy 3000-es csúcsra az Alpokban. A választásunk a 3076 méter magas Großer Hafnerre esett, amely a Magas-Tauern keleti, Ankogel csoportjához tartozik, Karintia és Salzburg tartományok határán. A cím nem teljesen igaz, valójában valamivel keletebbre található ugyanebben a csoportban a Lanischeck (3024 m), a Großer Sonnblick (3030 m), és a Mittlerer Sonnblick (3000 m), azonban utóbbiak nem érhetőek el jelzett turistaúton, valamint prominanciájuk nem éri el a 300 métert.

A csúcs jelzett úton három irányból érhető el. Észak-keletről a Mura völgyéből az Unterer (alsó) és az Oberer (felső) Rotgüldensee (Rotgülden tó) felől, keletről a Pöllatal (Pölla völgy) felől, valamint nyugatról a Maltatal-ból (Malta völgy) a Kattowitzer Hüttén keresztül. Normál útvonalnak a Malta völgy felőli tekinthető, egyébként ennek is van legalább 3 változata a hüttéig, attól függően, hogy a völgy melyik pontjánál parkolunk le. Mi a völgy tetejéből, nagy duzzasztógáttól indultunk, amely 1933 méteren fekszik. Az út ide elvileg fizetős, mondjuk mi nem fizettünk, mert előbb érkeztünk, és később távoztunk, mint mikor a pénztár nyitva tart (7-18 között). A duzzasztógát alatt egyébként többféle nehézségű via ferrata útvonalak vannak, ezekre azonban nem jutott időnk és energiánk a túrát követő másfél napban.

A Berghotel Malta-nál lévő parkolótól előbb kicsit felfelé indult a jelzés cikkcakkban egy széles, murvás úton, majd visszafelé dél-nyugati irányba a völgy oldalában oldalaztunk egy ösvényen. A nagy duzzasztógát visszafelé nézve, jobbra a Berghotel Malta, balra fent feltehetőleg a Keeskogel (2822 m) csúcs:

p1070883.jpg

Végighaladtunk az alsó, kisebb víztározó felett.

p1070878.jpg

Úgy 1-1.5 óra érkeztünk a túránk egyik legszebb részéhez, a Krumpenkar-hoz. Ez egy lapos, zöld, kissé lápos kis medence 2000 méter magasságban, ahol a vízesésként érkező Krumpen patak kanyarog úgy, mint ha egy nagy folyó makettja lenne. Szemközt a Malta völgy túloldalán innen már látható az Ankogel csoport legmagasabb hegycsúcsa, a 3360 méter magas Hochalmspitze, amely a felfelé haladva egyre jobban látszó gleccsereivel majdnem a teljes túra során gyönyörű kilátást biztosított.

p1070890.jpg

A völgy túloldalán jött az első nagyobb emelkedő, felkapaszkodtunk 2300-2400 méter magasságba, hogy keresztezzük a Grosser Hafner gerincét.

p1070899.jpg

A nyereg után ismét oldalazva folytattuk az utunkat a Malta völgy felett.

p1070903.jpg

Majd megérkeztünk a Kattowitzer Hüttéhez, ahol pihentünk, kajáltunk, majd folytattuk az utunkat felfelé. A ház, háttérben a Hochalmspitze:

p1070918.jpg

Innen a távolban már látszott a csúcs a jellegzetes kereszttel.

p1070914.jpg

A gerincig füves, köves emelkedőn kaptattunk.

p1070921.jpg

Összefutottunk egy főként barna színű juhokból álló nyájjal:

p1070923.jpg

Végül felértünk a gerincre, kicsit kifújtuk magunkat, majd folytattuk az utat a csúcs felé. A gerinc helyenként eléggé éles volt, Dia ezért kissé parázott, főleg ahol nem mindig stabil köveken lépkedtünk, úgy hogy a két oldalon szakadék vagy legalább meredek törmelék lejtő volt. Egy-két helyen előfordult fix kötél is, amibe lehetett kapaszkodni. Nagy tömeg nem volt, de azért néha kerülgetni kellett az embereket.

p1070934.jpg

Ahol a gerinc kiszélesedett, ott érdekes, álló kövekből álló kőrengetegek voltak, amiken gondolkodtunk, hogyan keletkezhettek, felmerült, hogy emberek rakták őket így, volt egy-kettő amelyiknél látszott, hogy legalábbis rásegítettek, de hogy ennyit, abban biztos vagyok hogy nem.

p1070943.jpg

A csúcshoz közeledve balra lenézve látni lehetett a Großer Hafner egyik kis gleccserét a 3 közül:

p1070945.jpg

Majd nem sokkal a csúcs előtt a Rotgülden tavakat:

p1070955.jpg

Végül felértünk a csúcsra.

img_4475.jpg

A tetőről minden irányba gyönyörű volt a kilátás, visszafelé nézve a két közeli nagy hegyet, a már említett Hochalmspitzét és a csoport nevét adó Ankogelt (3254 m) láthattuk.

p1070979.jpg

Az Ankogeltől jobbra a Großglöcknek csoportot láttuk, bal szélén Ausztria legmagasabb hegyével, a Großglöcknerrel (3798 m).

p1070980.jpg

Délre nézve a Júliai-Alpok sziluettjét pillanthattuk meg, a baloldali csoport legmagasabbra kiemelkedő csúcsa a Triglav, tőle jobbra a következő kiemelkedő csúcs a Razor (2601 m), a kép jobboldalán a két nagy közül balra a Jalovec (2645 m), a másik a Mangart (2679 m).

p1070963.jpg

Észak-keletre pedig a Dachstein hegycsoportjának északi fala magasodott, a három nagy baloldali közül a jobboldali a Hoher Dachstein:

p1070946.jpg

 Időztünk ott vagy fél órát, aztán elindultunk lefelé, végig ugyanazon az útvonalon, amelyen jöttünk.

p1070994.jpg

A köteles szakaszok egyikén:

p1080001.jpg

A ház felé ereszkedve:

p1080008.jpg

A hütténél ittunk ketten egy sört.

img_4539.jpg

Innen még 3 óra a táblák szerint az út, nekünk több volt, a vége felé gyönyörködhettünk a naplemente közeli fényekben, ahogy a mi oldalunkat még megsütötte a nap, a túloldalt már nem.

p1080044.jpg

Végül visszaértünk a parkolóba. Bár szándékosan egy könnyűnek mondott 3000-es csúcsot választottunk, nagyon magasról is indultunk, ám nem volt a túra kihívásoktól mentes. A nettó szintemelkedés csak 1150 méter körül volt, viszont a hüttéig tartó szakaszon sokszor volt fel-le, így bár az órám által mért bruttó 1627 métert túlzottnak érzem (főleg sziklás helyeken hajlamos tévedni), de 1400-1500 méter biztosan megvolt, ami még mindig nem túlzottan sok, de mégis fárasztóbbnak éreztük a megszokottnál. A csúcs előtt a gerinc pedig tartogatott nehezebb, illetve tériszonyosoknak ijedős szakaszokat is. A Triglav gerincénél, vagy a Hoher Dachstein dél-keleti csúcstámadásánál nem volt nehezebb, csak azokkal szemben itt nem voltak majdnem végig drótkötelek, csak kevés helyen kötelek.

Három éjszakára foglaltunk szállást, ha rossz idő lett volna vasárnap, hétfőn másztuk meg volna a hegyet, így viszont a hétfőn a Millstätter See-nél (Millstatti-tó) pihentünk. A déli partján erdő van, kényelmes kiránduló ösvényekkel, és bár csábító, itt ki van írva, hogy tilos fürödni, úgyhogy egy rövid séta után meglátogattunk egy strandot Seeboden am Millstätter See településen.

p1080050.jpg

Késő délután épp a névadó Millstätt települést néztük volna meg, mikor elért minket egy vihar, úgyhogy visszaautóztunk a szállásunkra, amely Sankt Michael im Lungau település Oberweißburg településrészén volt, és mivel végül elállt az eső, tettünk egy kis esti sétát a környéken:

p1080070.jpg

A környéken jópár hegyet beterített a köd:

p1080075.jpg

Kedden, a hazautazásunk előtt még tettünk egy kisebb túrát a Mura völgyébe a fentről látott Rotgülden tavak közül az alsóhoz. Úgy egy órás séta a parkolótól a tó közelebbi végéig, ahol egy hütte is található. Egy aszfaltozott, de a közforgalomnak meg nem nyitott úton, vagy helyenként bevágva a turistaösvényen lehet megközelíteni, nagyjából 400 méter a szintemelkedés. Innen jó időben látható lenne a Großer Hafner, nekünk nem volt szerencsénk, mert felhő takarta.

p1080088.jpg

A tavat körbe akartuk járni, de a Kompass térképének ábrázolásával szemben nem körbejárható ösvényen, ez egyébként ki is van írva a helyszínen, és a Bergfex alkalmazás is helyesen ábrázolja. A baloldalon csak egy ideig van ösvény, majd vége szakad, úgyhogy mi a jobboldalon, a felső tóhoz induló ösvényen mentünk a tó túlsó végéig, majd vissza.

p1080100.jpg

Madrid hegyei: a Sierra de Guadarrama

Az idei nyaralásunk középpontjában a tavalyival (Szlovénia, Horvátország) és a tavalyelőttivel (Bulgária) szemben nem a túrázás állt, hanem a városnézés állt. Madridba utaztunk, ahol alaposan bejártuk a várost, megnéztük a Prado-t és a királyi palotát, valamint átugrottunk Toledoba is. Egyetlen napot mégiscsak túrázásra szántunk, erről írom most ezt a cikket.

Ha Spanyolország és hegyek, akkor a legtöbb embernek, így voltam ezzel én is, a Pireneusok és a Sierra Nevada jut eszébe. Pedig az ország közepét kitöltő Mezeta fennsíkból is emelkednek ki kétezres hegyek. A kelet-nyugati irányú Systema Central északi és déli részre választja szét a fennsíkot, ennek a hegyláncnak egy szakasza a Sierra de Guadarrama névre hallgató hegység, amely Madridtól északra található. Legmagasabb pontja a 2428 méteres Peñalara.

Mivel autót nem béreltünk, ezért olyan helyet néztünk ki, amely tömegközlekedéssel jól megközelíthető. Kiindulópontnak Cercedillát választottuk, ami egy kisváros Madridtól északra a hegyek tövében, és a C8-as elővárosi vonat (Cercanías, ez gyakorlatilag a HÉV madridi megfelelője) visz a Chamartín pályaudvarról az 1100 méter magasan fekvő vasútállomásához. Innen még átszállással a C9-es hegyi vasúttal tovább lehet menni felfelé, a végállomása egyébként 1800 méter magasan és az említett legmagasabb, Peñalara csúcshoz közel esik, ezt azonban eleve elvetettük, mivel már Cercedilláig is eleve több mint egy óra a menetidő, és mi elsősorban túrázni jöttünk, nem vonatozni. Ehelyett az 1945 méter magas La Peñota és a 2018 méter magas Peña del Águila csúcsokat választottuk, a visszafelé utat pedig a Fuenfría völgybe vagy annak oldalába terveztük.

A vonaton különleges élmény volt, hogy ritka fás tájon rengeteg szarvast, őzet és vaddisznót láttunk, visszafelé úgy tűnt, hogy egy része valamiféle elkerített vadaspark lehetett.

A vasútállomástól egy rövid szerpentines ösvény után egy lankásan emelkedő murvás úton hagytuk el a lakott területet. Ez a szakasz kopár, ligetes volt, kevés árnyékkal:

p1070523.jpg

Az út nemsokára egy nyereghez ér, ahol egy épület található, innen jobbra a térkép szerint a Cerro del Reajo Alto névre hallgató kis mellékcsúcs panorámát ígér, mi azonban mivel még a túra elején voltunk, nem tettünk oda kitérőt. Balra egy ösvényen mentünk be az immár árnyas erdei fenyőkből álló erdőbe egy sárga sáv jelzésen, majd először eltévesztetve tovább mentünk de végül visszamentünk és megtaláltuk a felfelé tartó ösvényt, amit piros pötty jelzés jelzett. Ha már a jelzéseknél tartunk, azokat sem a Bergfex, sem a papír alapú térképünk nem jelezte, csak utakat és ösvényeket, ennek ellenére nagyrészt jelzett utakon haladtunk. A sárga sáv így nézett ki (később találkoztunk más színűvel is):

p1070526.jpg

A piros pötty pedig, amin az eddigieknél meredekebben felfelé folytattuk az utunkat, így:

p1070527.jpg

 Az árnyas erdőnek nemsokára végeszakadt, és inkább ligetes, kopárabb lett a táj, miközben visszanézve kezdett egyre jobb lenni a kilátás:

p1070532.jpg

1600 méter magasságban van egy kopár kiugró orr, itt leültünk pihenni, majd jött egy keresztező út, ezen pár métert mentünk jobbra, majd felfelé folytatódott az immár jelzetlen ösvény (elképzelhető, hogy odébb van másik is jelzéssel, mert a térkép 2 párhuzamos ösvényt mutat).

p1070537.jpg

Nemsokára újabb fás rész következett, hol sűrűbb, árnyas, hol inkább ligetes, de egyre kövesebb. A köveken gyíkok sütkéreztek, illetve szaladtak el előlünk:

p1070544.jpg

A La Peñotának dupla csúcsa van előbb a kicsivel alacsonyabbhoz értünk.

p1070545.jpg

Innen a másik csúcs:

p1070551.jpg

És végül a magasabbról a kisebb csúcs, balra a távoli csúcs a háttérben a Peñalara, előtte és tőle jobbra a szikás hegy a 2138 méter magas Siete Picos, jobbra a háttérben pedig a Bola del Mundo (2258 m) és a La Maliciosa (2227 m).

p1070556.jpg

Miután megittuk a csúcssörünket (egy nagytestű neveletlen kutya és a gazdái miatt inkább a kisebb csúcson), és gyönyörködtünk a kilátásban, továbbindultunk (előbb egy kicsit visszafelé) a gerincen a Peña del Águila felé. Ehhez előbb leereszedtünk az 1774 méter magasan lévő nyeregbe, majd elindultunk felfelé. Nagyrészt erdős, ligetes, de van egy hely ahonnan jó kilátás volt visszafelé, illetve a hegylánc túloldalára.

p1070568.jpg

A csúcs közelébe érve itt is nyitott a terep, ugyanakkor sokkal kevésbé köves, mint az előző csúcson. A képen látható növények mindenütt ott voltak, a ligetes részeken is, de itt nagyobbak, bokrosabbak voltak, valami hüvelyes termésük van, de nem tudom micsoda.

p1070569.jpg

A csúcs maga lapos, és egy kőkerítés fut végig rajta, majd tovább a gerincen, nem tudjuk, hogy simán birtokhatárt jelöl-e, mindenesetre épp a tartományi határon húzódik Madrid tartomány, valamint Kasztília és León között. Itt megittuk a másik csúcssört, ettünk, majd továbbindultunk a gerincen. Balra a völgyben lévő víztároló fölött a Peña Del Oso (2196 m) és a La Pinareja (2197 m) csúcsok láthatóak, jobbra a csúcsos a Montón de Trigo (2156 m).

p1070586.jpg

Innen látványos úton ereszkedtünk le a következő nyeregig.

p1070592.jpg

A nyeregben egy kapun áthaladva kiderült, hogy nem szabadott volna a területen lennünk, mert a Tátrával ellentétben itt nem téli, hanem nyári útzár van. Nem tudjuk honnantól nem szabadott volna, mert befelé sehol nem láttunk hasonló kaput figyelmeztetéssel, és mindkét csúcson, illetve az útvonalon többször is találkoztunk más túrázókkal.

p1070594.jpg

Innen jobbra, immár legális turistaúton, erdős hegyoldalban ereszkedtünk le a Fuenfría völgybe. Útközben találkoztunk néhány tehénnel.

p1070595.jpg

Leérve a völgybe azt gondoltuk, megnézzük a térképen ábrázolt tavat, sajnos kiderült, hogy az ott található kalandpark része, úgyhogy nem lehet bemenni, így a kalandpark alatt kereszteztük a patakot, majd a völgy túloldalán az oldalban egy kék jelzésű turistaúton indultunk vissza Cercedilla felé.

p1070601.jpg

A völgy környezete nagyrészt spanyol viszonylatban árnyas erdős volt, a vége felé helyenként nyitott, napos, kilátással a túloldalra.

p1070609.jpg

Végül közel 20 km és összesen nagyjából 1400 méter szintemelkedés után visszatértünk a vasútállomásra, ahol még egy egészen korai, fél 7 körül induló vonatot értünk el.

Ugyan július végén voltunk, de sikerült egy hidegfront után napos, de mégis nem túl meleg napot kifognunk. Az időjárás jelentés alapján a 2000-es csúcsokon simán 26 fok körül lehet a napi legmagasabb hőmérséklet, ami nem tűnik soknak, de ahol alig van árnyék, és egész nap süt a nap, ez bizony sok lehet, felfelé voltak ugyan árnyékos szakaszok, de így is leizzadtunk rendesen úgy, hogy 20 foknál melegebb inkább csak a csúcs után lehetett aznap. Az útzárról sajnos többet nem tudtam meg még utólag sem a neten, hogy hol nem szabadott volna elvileg tartózkodni, a summitpost-on a hegység egyes részeire írnak bizonyos korlátozásokat, de ezt a környéket nem említik, ahogy a spanyol oldalakon sem találtam róla információt.

Térképet Madridban a Antón Martin metrómegálló közelében lévő boltban találtam, volt többféle is, nem biztos hogy ez volt a legjobb választás, hiszen mint írtam, a turistajelzések nem voltak rajta. A bolt weboldala:

https://www.libreriadesnivel.com/

Stuhleck télen és nyáron

Az osztrák S6-os autópályán Bécs felől Graz irányába haladva balra jól látható a hegygerinc, amin szélerőművek sorakoznak. Ennek a gerincnek a legmagasabb csúcsa az 1782 méter magas Stuhleck. Tavalyi télen Dia járt már itt a főnöke, Tamás szervezte túrán, amit hótalppal terveztek bejárni, csak sajnos Budapesten arra a hétvégére egy nagy csoport már az összes bérelhetőt lefoglalta, egyébként ők is ugyanide készültek. Így méteres, süppedős hóban tették meg az utat, és az időjárás sem volt kegyes hozzájuk, akkora köd volt, hogy fent az orrukig sem láttak.

Idén februárban ismét ugyanide mentek, ezúttal én is velük tartottam, szerencsére sikerült hótalpakat is bérelnünk, valamint szép, napos időt kifognunk. Július elején aztán szintén Tamással a Hochschwabra készültünk, de a rossz időjárás előrejelzések miatt inkább Stuhleck lett belőle, felhős, de pár cseppet leszámítva esőmentes, ködmentes időben. Az útvonal egy minimális különbséget leszámítva ugyanaz volt, erről a két túráról fogok most írni.

Rettenegg faluból indultunk a 741-es számú jelzett turistaúton. Eleinte műúton haladtunk, egy kis erdős rész után egy szép réten keresztül:

1.jpg

A rét végén egy tanya, majd onnantól kezdve erdei földút visz felfelé. Télen nemsokára felcsatoltuk bakancsainkra a hótalpakat is, ahogy kezdett mélyebb, és helyenként kicsit süppedősebbé válni a hó. Egyikünknek sem volt tapasztalata korábban ilyen eszközzel, nem egészen olyan benne menni, mint cipőben, bakancsban vagy akár hágóvasban. Jóval szélesebbeket kell lépni, úgyhogy kicsit más izmokat mozgat meg, máshogy fáraszt. Előnye nem csak hogy nem süppedünk bele a hóba, de a karmai a csúszósabb helyeken is segítenek, viszont nagyon meredek, egyenletlen vagy szűk helyen nem igazán lehet vele jól haladni.

2.jpg

 Viszonylag hosszú felfelé kaptatás után végül felértünk a kopasz, legelős részre. Télen itt egy kicsit bevágtunk, jobbra tartva egyenesen a Peter Bergner Warte névre hallgató kilátóhoz küzdöttük fel magunkat, nyáron kényelmesebb a jelzett úton előbb a Roseggerhaus-hoz mentünk, aminek a teraszán ettünk, ittunk, pihentünk, majd innen a kilátóhoz.

3.jpg

 A kilátótól kezdve végig gyönyörű kilátásunk volt a Schneealpe, Rax és a Schneeberg felé, télen tisztábban és akkor távolabbi hegyeket is láttunk, de nyáron sem volt rossz. A Heukuppe télen és nyáron:

4.jpg

 A kilátótól szélkerekek mentén haladtunk a csúcsig.

5.jpg

Nyáron tehenek is legelésztek itt-ott.

6.jpg

A szél mindkétszer folyamatosan fújt, nem csoda, hogy ide építették a szélerőműveket. Ugyan felfelé méteres hó volt télen, a gerincen egyszerűen lefújta a hó nagy részét a szél, csak egy vékony jeges-havas réteg maradt, az is foltosan:

7.jpg

A csúcson áll egy menedékház, a csúcskereszt, valamint ezek mellett a sífelvonó felső állomása. Télen elég forgalmas volt a hely, mert hétvégén voltunk ott, nyáron viszont hétköznap, így rajtunk kívül nem járt arra más túrázó.

8.jpg

A Schneeberg innen teljesen más arcát mutatja, mint amit Sopron felől megszoktam:

p1040800.jpg

Pihenés, evés után elindultunk visszafelé előbb onnan, ahonnan jöttünk, majd balra lefelé fordultunk a Planetenweg-en Rettenegg felé.

10.jpg

A füves lejtő után ismét erdőben folytattuk az utunkat a faluig.

11.jpg

A túra nagyjából 18 km volt, kicsit kevesebb mint 1000 méter szintemelkedéssel. Télen a hótalpakkal, amiket ugyan a gerincen nagyobb részt nem használtunk, de fel és lefelé igen, eléggé elfáradtunk, nyáron annyira nem, inkább könnyű túra volt, főleg a tervezett Hochschwabhoz képest. A csúcsra létezik egy jóval rövidebb és kevesebb szintemelkedéssel járó útvonal keleti irányból a Plaffensattel parkoló felől, de az nagyon kevés lenne még egy félnapos túrának is.

Sötétben a Klenóci-Vepor csúcson

Mivel nem mindig szánjuk rá magunkat az igazán korai kelésre, ezért gyakran előfordul a téli időszámítás idején, hogy a túra végén már ránk sötétedik. Ezúttal azonban a csúcsra sikerült naplemente után felérnünk.

Az 1338 méter magas Klenóci-Vepor (szlovákul Klenovsky Vepor) a Vepor hegység egyik ismert csúcsa, tágabb értelemben a Gömör-Szepesi érchegység része. A Skorusina sípálya Klenóc községtől északkeleti irányba egy műúton érhető el autóval, mi innen tettünk egy körtúrát.

Nagyjából 11 óra körülre érkeztünk meg, és indultunk el felfelé a sípálya alatt a sárga jelzésen. Vagyis csak indultunk volna a sárga jelzésen, mert sikerült benéznem, nekem úgy tűnt a térkép alapján, hogy a sárga a patak sípályával ellentétes oldalán indul. Pedig nem, úgyhogy át kellett másznunk az árkon, nem kevés időt veszítve. Egy ideig a patakkal párhuzamosan haladtunk, majd balra fordultunk, és egyre meredekebben kaptattunk felfelé az egyre nagyobb hóban. Fenyves és rét váltotta egymást, utóbbi részben a síterep része is volt, illetve néhány ház és viskó mellett is elmentünk. Néhol nehéz volt megtalálni merre kell menni, mert nem igazán látszódtak a jelzések. Ahogy közeledtünk az emelkedő tetejéhez, szépen lassan a nap is kisütött, visszafelé nézve velünk szemben magasodott a túránk célja, a Klenóci-Vepor:

p1040535.JPG

Felérve a gerincre jobbra fordultunk a kék jelzésen, majd az első kisebb csúcsnál (Tri Chotáre 1141 m) ismét sikerült először rossz irányba elindulni. A piroson (Rudná magistrála) folytattuk az utunkat, gyönyörű fenyőfák között.

p1040547.JPG

Kezdett egyre valószínűbbé válni, hogy már jó esetben is csak naplementekor érünk fel a csúcsra, próbáltunk sietni, de a gyönyörű táj elvarázsolt minket, sokszor megálltunk gyönyörködni és fotózni.

p1040544.JPG

Mielőtt a csúcs előtti utolsó nyereghez értünk, már közel volt a naplemente.p1040563.JPG

Ezután némileg sűrűbb erdő következett, a lapos tető előtt egy igencsak meredek és csúszós kaptatóval, immár majdnem teljes sötétségben. A botok sokat segítettek a mászásban, Dia egyszer így is visszacsúszott néhány métert. Már az emelkedőn is, de különösen a tetőn a sötétben elég nehéz volt követni a jelzéseket, inkább a lábnyomokat követtük, amelyek a kidőlt fáknál többfelé ágaztak, szóval nem volt egyszerű. A csúcsot jelző kereszthez, ahogy már korábban elárultam, teljes sötétségben értünk.

p1040572_blog.jpg

Kajálás és teázás után indultunk tovább a sötétben. Dia persze félt, hogy mikor jönnek a medvék, farkasok. Elhaladtunk a kilátópont mellett is, ahonnan világosban állítólag jó kilátás van, majd lefelé is volt egy rövid meredek szakasz, utána már tűrhető volt. A nyereg után a völgyben a sárga jelzésen kényelmesen ereszkedő, széles erdészeti úton gyalogoltunk vissza az autóhoz. Este 6 óra után fejeztük be a túrát.

A Vepor azon hegységek közé tartozik, ami mellett mi magyarországi túrázók legtöbbször csak átutazunk, hogy a távolabbi, magasabb hegyeket látogassuk. Érdemes azonban ezeken a középhegységi tájakon is járni, mert a maguk módján ugyanolyan szépek tudnak lenni, mint akár a Tátra, emellett a relatív alacsony ismertségük miatt tömegekkel sem találkozunk. Ha pedig még többet akarunk látni, érdemes korán felkelni...

Grintovec, a Kamniki-Alpok legmagasabb csúcsa

Idei nyaralásunk első túráját a Kamniki-Alpokba terveztük. Valamelyik csúcsra akartunk feljutni, de a térképen nehéznek jelzett, többnyire via ferrata-s útvonalak hanyagolásával, mivel addig egyetlen alkalommal jártunk ilyen útvonalon, és amúgy sem vittünk semmilyen felszerelést magunkkal. Fontos szempont volt az is, hogy egynapos legyen, mert az első három éjszakára Ljubljanában szálltunk meg, és ki sem akartuk ütni magunkat a nyaralásunk másik napján. A hegység legmagasabb pontjára, a Grintovecre esett a választásunk, méghozzá délről, a Cojzova koča na Kokrskem sedlu menedékház felől, mert az északi útvonalak Jezerskoból indulva mind nehezebbek és hosszabbak is. A nyeregben fekvő menedékházhoz két irányból is fel lehet jutni, az egyik lehetséges kiindulópont Kamniska Bistrica, a nyeregtől dél-keletre, a másik pedig nyugatra a Suhadolnik alatti parkoló. Bár előbbit írták a legnépszerűbb útvonalnak, még hegyi futóversenyt is rendeznek onnan a csúcsig, mi a másodikat választottuk, mivel az a parkoló magasabban, kb. 880 m-en fekszik, bár mint utólag kiderült, 1000 méter magasságig is fel lehetett volna menni autóval, de ezt már csak akkor konstatáltuk, amikor gyalog elértük a felső, a térképen jelzett parkolót. Így a túra nekünk nettó 1678 méter szint volt felfelé, és ugyanez lefelé. (Állítólag a másik oldalon Kamniska Bistricától is feljebb lehet autózni, mint ahol a térképen 600 m-en jelölt parkoló van, de ezt nem tudom biztosan, hogy így van-e.)

Az alsó parkolóhoz így sem túl jó minőségű murvás úton autóztunk fel, majd a turistajelzés ugyanezen az úton haladt tovább felfelé egy rövid ideig, ezután pedig az erdőn keresztül átvágva jutott el a felső parkolóig. Innen ösvényen továbbhaladva nemsokára kettéágazott a turistaút, mindkettő ugyanoda megy, mi felfelé a baloldalit választottuk. Hamarosan egy kőfülke után egy meredekebb, drótkötéllel biztosított szakasz következett. Fölöttünk a hegyek körül még akadtak felhők, bíztunk benne, hogy mire felérünk, nem leszünk ködben.

img_20180724_080945.jpg

A meredek után kicsit lankásabb szakaszon haladtunk tovább a völgyben, a növényzet pedig átment törpefenyvesbe, helyenként pedig ilyen szép virágos növények voltak (sajnos nem tudom mi ez):

img_20180724_090147.jpg

Innen egy újabb emelkedő után értünk a nyeregben fekvő menedékházhoz, ahol kis pihenés és kajálás után indultunk tovább felfelé. A házat a másik oldalról teherfelvonóval látják el áruval, ez egyébként több menedékházra is jellemző a Kamniki-Alpokban.

img_20180724_094735.jpg

Majd egy rövid emelkedőn felérve egy elágazáshoz értünk, jobbra többek között egy másik népszerű csúcsra, a Skutára lehet eljutni, mi balra mentünk tovább, innen az utunk nagyjából szintben haladt tovább egy ideig. Nemsokára egy birkanyájba futottunk.

img_20180724_101535.jpg

A birkás helytől nem messze újra emelkedőn kaptattunk felfelé.

img_20180724_104731.jpg

Az újabb elágazásnál pedig jobbra fordultunk, innentől elég fárasztó volt az egyre kövesebb emelkedő a széles gerincen.

img_20180724_114102.jpg

Aztán felértünk a csúcsra, ami szerencsére egyáltalán nem volt felhőben, és nagyon szép panoráma volt minden irányba. A képen baloldalt a Kamniki-Alpok második legmagasabb hegye, a Jezerska Kocna, jobbra pedig a már említett, harmadik legmagasabb Skuta.

pano_20180724_120242.jpg

Körülöttünk havasi csókák repkedtek, igazából itt találkoztam először ilyen madarakkal, havasi tarháló madárnak csak pár néhány héttel később, augusztus végén a Triglavon neveztem el őket.

img_20180724_120027.jpg

Viszont be kell ismernem szörnyű tettemet, ahogy vettem elő a hátizsákból, a csúcssörünket leejtettem, így az kipukkadt, kifolyt, csak néhány kortynyit tudtunk elfogyasztani az aljáról... :-(

Aztán elindultunk vissza a menedékházhoz. Továbbra is szép idő volt, gyakran megálltunk, főleg a házhoz közel az oldalazó szakaszon.

img_20180724_141159.jpg

A menedékháznál, tekintve, hogy még minimum 2 óra volt az út az autóig, és Szlovéniában amúgy sincs zéró tolerancia, ittunk egy-egy sört.

20180724_145831_small.jpg

Lefelé az elágazásnál a másik alternatívát választottuk, mint felfelé. Eleinte egy oldalazó úton haladtunk, szép kilátással jobbra a hegyekre.

img_20180724_164556.jpg

Majd leereszkedtünk egy köves, törmelékes völgybe, ami már nem volt annyira kellemes, igazából a térkép ugyan a felfelé útvonal dróttal biztosított szakaszát nehezebbnek jelölte, de szerintem inkább ez volt a nehezebb.

img_20180724_165937.jpg

Végül magunk mögött hagytuk ezt a nehézséget is, és kényelmes úton sétáltunk vissza a parkolóhoz..

img_20180724_175354.jpg

A sok szint miatt fizikailag megerőltető, ám technikailag könnyű túra volt, szép panorámával. Kisebb kihívás, mint a Triglav, és nyári napon nem kell sietni, egy nap alatt kényelmesen teljesíthető, valamint szédülős helyek sincsenek. Emellett a Kamniki-Alpok tele van ennél nehezebb, és szintén szép útvonalakkal is, amik miatt még biztos, hogy valamikor visszatérünk.

Külön cikket nem írok róla, de másnap még egy könnyűt túráztunk Bohinjban, a tótól mentünk fel a völgyet középen kettéválasztó gerincen a 946 méter magas Rudnica csúcsra, majd Stara Fuzinán át vissza a tóhoz, ahol az északi parton fürödtünk is egyet.

img_20180725_124845.jpg

Aznap este még körbenéztünk Ljubljana belvárosában, aztán másnap folytattuk az utunkat a Rak völgye, majd Horvátország felé.

Krk kora tavasszal

Korábban ígértem, hogy írok az idei szlovéniai-horvátországi nyaralásunk további túráiról, ha lesz időm. Most éppen van, mert az elmúlt két hétben egy kis sétát leszámítva nem jártunk sehol, viszont úgy döntöttem, inkább a 2018-as év korábbi emlékeivel kezdem, konkrétan a március 15-ei hosszú hétvégével.

A dátumból sejthető, hogy nem fürödni mentünk Horvátországba, hanem túrázni és kicsit várost nézni is. 3 napot voltunk, és kizárólag Krk szigetre koncentráltunk, a szállást is ott foglaltuk. Volt aki megkérdezte, hogy mit lehet ott túrázni, hát nagyon is lehet, összesen nagyjából 300 km jelzett turistaút, hazai szempontból nézve szokatlan, kősivatagos táj és gyönyörű sziklás partok állnak rendelkezésre. Tavasszal pedig se elviselhetetlen meleg nincs, se rengeteg turista, persze nem árt az időjárás jelentést előre nézni, nekünk sikerült elfogadható, de nem tökéletes időt kifogni, miközben szemben a szárazföldön, a Dinári-hegységen végig felhő ült.

Első nap kora délután értünk oda, így egy néhány órás túrával és egy rövid városnézéssel értük be. Túrázásra a sziget dél-keleti része tűnt ideálisabbnak, tehát a Punat és Vrbnik vonalától dél-keletre lévő rész, amely sokkal hegyesebb, sziklásabb a sziget másik felénél. Mi a 102-es úton Baska felé a Punat utáni emelkedő tetején lévő kis parkolótól indultunk, ahol egy közforgalomtól elzárt murvás út indul jobbra. Innen tettünk egy kört a sziget legmagasabb pontja, az 569 méter magas Obzova érintésével.

Az időnk nem volt napos, és kicsit fújt is a szél. Az murvás utat elhagyva odafelé egy völgyben haladtunk, ahol három kicsi tó is volt.

img_20180315_123417.jpg

Majd felfelé tartottunk a csúcs felé. A boróka bokrok a szárazföld felől fújó bóra miatt mindenütt ferdék voltak, ottjártunkkor mondjuk pont ellenkező irányú szél volt.

img_20180315_124700.jpg

Fent a csúcstól fordultunk, és a kopár gerincen mentünk visszafelé a másik csúcsot is érintve. Tipikus látvány errefelé a kövekből rakott szélmenedék:

img_20180315_133503.jpg

Bár kissé szürke idő volt, fentről több irányból is jól látszott a tenger. Lefelé ereszkedve velünk szemben volt a Punati öböl:

img_20180315_140444.jpg

Mikor visszaértünk az autóhoz, még nem volt késő, úgyhogy aznap még megnéztünk Vrbniket, ami a szárazföld irányába fekvő tengerparti település. A község központja egy parti dombra épült, alatta egy kis öbölben kikötő:

img_20180315_160555.jpg

Túl jó időnk nem volt, kicsit körbenéztünk, mászkáltunk a sziklás part alatt és felett, majd este lefoglaltuk a szállásunkat a szigettel azonos nevű Krk kisvárosban.

Másnap Baskába vettük az irányt, és leparkoltunk a település keleti végében lévő nudista kemping bejáratánál, majd innen indultunk az amúgy zárva tartó, de szabadon átjárható kempingen át, majd a parton folytatódó jelzett turistaúton. Nemsokára egy olyan részhez értünk, ahol nem lehetett száraz lábbal megúszni a felcsapó hullámokat, úgyhogy felvettem a tengerjáró cipőmet, átvittem előbb a táskákat, majd Diát a hátamon a túloldalra. A fénykép már visszafelé nézve készült:

img_20180316_094513.jpg

Az út ezután hol lent, hol kicsit feljebb, de mindig a part közelében haladt tovább, sziklás és laposabb partszakaszok váltották egymást.

img_20180316_100334.jpg

Mielőtt elhagytuk volna a partot, még mindig igencsak felhős volt az idő.

img_20180316_101326.jpg

Innen a Vrzenica kanyonban indultunk felfelé. Ez a kanyon nem túl mély, de helyenként egészen szűk, és látványos. Ahogy haladtunk felfelé az ég velünk szemben egyre kékebb lett.

img_20180316_105927.jpg

A kanyon felső végéhez közeledve már teljesen kisütött a nap.

img_20180316_111404.jpg

Felérve a gerincre, tovább tartottunk a Vela Luka és a Mala Luka öblök felé. Fent a dombokon rengeteg kőből rakott kőkerítés szabdalta a tájat:

img_20180316_112641.jpg

Végül a két öböl fölé értünk, ahol leültünk enni és gyönyörködni a panorámában. A két egymással szemben fekvő öböl mögött a félsziget a Krk sziget keleti vége.

img_20180316_114408.jpg

Az öblökben lévő strandokhoz nem vezet autóval járható út, nyáron a strandolók jellemzően vízi taxival érkeznek, hacsak nem azon az ösvényen, amin mi, bár azt gondolom ez az árnyékmentes turistaút nem lehet túl kellemes 30 fok felett.

Innen már nem ereszkedtünk le, mivel aznap még mást is meg akartunk nézni, úgyhogy visszafordultunk. Egy ideig ugyanarra mentünk, ahonnan jöttünk, de nem mentünk le a kanyonba, hanem a fenti turistaúton haladtunk tovább, ami a nudista kemping parkolójánál ér véget (de elkerüli a kempinget, ami akkor lehet lényeges, amikor nyitva tart, és belépőt szednek).

img_20180316_124300.jpg

A túra után autóval felmentünk a Baska fölött lévő templomhoz és temetőhöz, ahonnan szintén jó volt a kilátás.

img_20180316_133705.jpg

A következő állomás Silo volt, ahol egy földnyelv végében lévő világítótoronyra voltunk kíváncsiak, amit előzőleg Google Mapsen néztünk ki.

img_20180316_150712.jpg

Majd visszatérve Krk városba, sétáltunk egyet a szűk utcákban, meg a tengerparton.

img_20180316_163934.jpg

Másnap, ahogy számítottunk rá, nagyon rossz idő volt, egész nap esett az eső, úgyhogy még Omisaljban, ami egy tengerparti község a sziget északi részén, mászkáltunk egyet, aztán indultunk haza. Útközben még havazott is a hegyekben.

img_20180317_094750.jpg

Nagyon jó volt ez a három nap, de kevés is, még bőven lett volna hová menni a szigeten, ha az időjárás engedte volna. Akit érdekelne a túrázás a szigeten, ezen az oldalon lehet PDF-ben letölteni a jelzett turistautakat tartalmazó térképkivágatokat a a sziget különböző részeiről. Érdekesség, hogy Horvátország többi részével ellentétben nem az ex-jugoszláv államokban jellemző piros (és néha sárga) "célkeresztek" jelzik a turistautakat, hanem piros, kék, zöld, és sárga sáv jelzések vannak.

Késő őszi túra a Rax tetejére

Már nem igazán terveztünk erre az évre 2000-es hegyekbe túrát, ám látva a szokatlanul meleg novembert, addig nézegettem az időjárás jelentést a november 11-ediki vasárnapra, míg azt nem mondtam Diának, hogy elmehetnénk a Raxra, neki meg tetszett az ötlet. 1 évvel ezelőtt novemberben jártunk ott, akkor a Jakobskogel volt a cél, végül odáig nem jutottunk, mert a havas-ködös időben inkább visszafordultunk az Ottohaus előtt. Most először valamelyik klettersteig útvonalat nézegettem a Höllental völgynél, de elvetettük, mert ha már ilyen szép napsütéses novemberünk van, akkor valamelyik déli fekvésű útvonal jobb ötletnek tűnik. Végül a Heukuppe csúcsot választottuk, amely a Rax legmagasabb pontja a maga 2007 méterével. Előtte szombaton is túráztunk, Dia főnöke szervezett egy nem is annyira könnyű túrát a Börzsöny dunakanyari részébe, de továbbra is éreztünk magunkban energiát a másnapi alpesi túrához.

Korán keltünk, majd valamivel fél 10 előtt értünk az 1070 méter magasan fekvő Preiner Gscheid hágóban lévő parkolóhoz, ami ekkor már majdnem tele volt. Mi először a 829-es számmal jelölt Schlangenwegen indultunk felfelé, ahogy sokan mások is. Ez az út egy sípályának tűnő kiirtott sávban indult felfelé egyenesen a fenyőerdőben, aki kényelmesebbre vágyik, azoknak ott van körülötte egy cikkcakkos murvás út is. Ekkor még kicsit felhős volt az ég, a nap hol eltűnt, hol előbukkant, az egyik irányban látványos bárányfelhők tarkították az eget:

img_20181111_095532.jpg

A Gfölzhütténél leültünk és ettünk egy szendvicset az immár szikrázó napsütésben. A Siebenbrunn völgynél egy nagy réten mentünk tovább a hegy felé:

pano_20181111_103230.jpg

Nemsokára elhagytuk a Schlangenweget, és az amúgy ugyanoda vezető, de némileg nehezebb Karl-Kantner-Steig útvonalon folytattuk az utunkat. Ez eleinte egy törpefenyvesben haladó ösvény, majd egy nem túl hosszú, A/B nehézségű klettersteig. A sisakot utóbbi szakaszon felvettük, mert több helyen közvetlenül fal alatt haladtunk, és ugyan hoztunk magunkkal beülőt és kantárt, de utóbbiaknak nem éreztük szükségességét, tényleg a klettersteig.de és a bergsteigen.com besorolásának megfelelően könnyű volt ez a klettersteig. A megszokott drótkötél nem volt, helyette merev vaskorlátok voltak, egy-két helyen lépés, valamint egyetlen helyen, a teteje előtt lánc.

img_20181111_111132.jpg

A vasalt szakasz tetejéről visszanézve gyönyörű volt a kilátás. A képen balra a Predigstuhl fala, tőle jobbra a Preiner Wand, a távoli síkabb vidékeken pedig megült a köd:

pano_20181111_111706.jpg

Még 10 perc gyaloglás után felértünk a Rax fennsikjára, a Karl-Ludwig házhoz. Innen lankás útvonal vezetett az ellaposodó, füves csúcs felé. Visszanézve a ház felé, a Rax fennsíkja, mögötte a kimagasodó Schneeberg csúcsa:

pano_20181111_115750.jpg

A csúcson kissé szeles volt az idő, körbenéztünk, mindenfelé szép kilátás volt, aztán az ott lévő gödörben, úgy-ahogy szélvédett és napfényes helyen ettünk, teáztunk, pihentünk. A másik irányba, dél-nyugatra is egészen jó kilátás volt, a jobb szélen a Schneealpe, baloldalt a Stuchleck szélerőművei, a távolban az Alpok magasabb hegyei:

pano_20181111_121329.jpg

Aztán elindultunk visszafelé, először a gerincen, majd törmelékes ösvényen, kövekkel és törpefenyvesekkel tarkított napsütötte füves hegyoldalban a Reißtalersteig felé:

img_20181111_131104.jpg

A Reisstalersteignek is része egy A/B nehézségű klettersteig, amely fentről egy rövidebb és egy hosszabb létrával kezdődik (a képen a hosszabb):

img_20181111_132630.jpg

Majd folytatódik drótkötéllel biztosított, de könnyű ereszkedéssel:

img_20181111_132754.jpg

Majd befejeződik egy kicsit mászós résszel, az alján néhány vas lépéssel:

img_20181111_133633.jpg

Igazából ez sem volt nehezebb, mint a Karl-Kantner-Steig, viszont nekem sokkal jobban tetszett. Innen újra törpefenyvesen haladtunk tovább.

img_20181111_135339.jpg

A törpefenyvest fenyves követte, majd a Reißtalerhütténél leültünk még egyet sütkérezni a napon, meg enni-inni, a legvégén pedig a felfelé már említett szerpentines murvás úton értünk vissza a parkolóba. Leérve a szerpentinen még félreálltunk az autóval egy helyen egy fotó erejéig, középen a Preiner Wand:

pano_20181111_153846.jpg

Novemberben már ritkán van ennyire szép, meleg idő ilyen magasságban, az idei ősz azonban kegyes volt hozzánk, így az október 23-adikai hosszú hétvégéhez hasonlóan szép, talán még melegebb időben túrázhattunk az Alpokban. Idén valószínűleg ez volt az utolsó 2000 méter magas hegy, ahol járunk. A Rax egyébként télen és nyáron is méltán népszerű hely, bár a Schneebergnél alacsonyabb, annál nagyobb területen fekszik, rengeteg jelzett turistaúttal és klettersteiggel. Konkrétan a Heukuppe is sokféle, különféle nehézségű turistaúton érhető el. A Rax Budapestről kb. 320 km, olyan 3,5 óra alatt megközelíthető autóval, így belefér szállásfoglalás nélkül is az egynapos túra. Amúgy rengeteg a menedékház (hütte) a fennsíkon, ahol lehet szállást foglalni, így többnapos túrák is megvalósíthatóak.

Őszi Alpok 3. nap: Mangart

Ahogy az előző bejegyzésben írtam, a hosszú hétvége utolsó, hazautazós napjára (október 23.) megváltoztattuk az eredeti tervet, laza völgytúra helyett inkább kinéztünk még egy hegyet, az olasz-szlovén határon fekvő Mangartot, amely Szlovénia 3. legmagasabb hegye (a Triglav és a Škrlatica után). A 2679 m magas hegy megmászása ideális félnapos túra, mivel a szlovén oldalról keskeny aszfaltút vezet 2055 méter magasra a Mangart nyereghez, amelyet az olaszok építettek 1938-ban katonai célból. Az út elvileg fizetős, mikor mi ott jártunk, nem volt senki, aki beszedte volna az állítólag 5 eurós útdíjat.

A parkolóba negyed 9 körül érkeztünk, aznap mi voltunk ezzel az elsők. Innen könnyű ösvény indult a hegy irányába, elhaladva a Kis-Mangart sziklacsúcsa mellett, majd mielőtt elértünk az elágazáshoz, ahonnan kétféle út vezet a csúcsra, letekinthettünk északra a Fusine tavak völgyébe, jobbról a Mangart észak-nyugati fala:

pano_20181023_083647.jpg

A kereszteződésnél lehet választani, hogy az utunkat a szlovén úton, a hegy dél-nyugati falán, vagy az olasz úton, az észak-keleti oldalon folytatjuk. Az olasz út folytatása az ide érkező C/D nehézségű via ferratának (Via Italiana), de innentől felfelé nem igényel mászást, a drótos biztosítás inkább arra szolgál, hogy csúszós időben legyen mibe kapaszkodni. Mi viszont a szlovén úton folytattuk az utat, nemsokára a falhoz értünk, ahol a B nehézségű via ferrata beszállása volt. Bár technikailag nem nehéz ez az útvonal, ám helyenként igencsak kitett:

img_20181023_090630.jpg

Bár tiszta idő volt, mi a délelőtti időpont miatt végig árnyékban haladtunk, emellett fújt is a hideg szél.

img_20181023_091412.jpg

Közben egyre több helyen jelentek meg kis hófoltok és jégfoltok (2 nappal korábban lehetett egy nagyon kicsi havazás). Diának egyre kevésbé tetszett az, hogy rengeteg helyen, ahol jó lett volna, nem volt drótkötél (meg volt ahol volt, de feleslegesen), pl. két oldalról kitett, a hófoltok miatt kissé csúszós, szabad mászós szakaszokon. Emellett ahol cikkcakkban ment fel a falon a drót, a kanyarokban, ahol másik oldalon folytatódott, túl nagy volt a távolság a kantár átcsatolásához, pedig ezek a kanyarok kitettebbek voltak az egyenes szakaszoknál. Dia az ilyesmitől sokkal jobban parázik, mint én, annak ellenére, hogy az előző napon is bebizonyosodott, hogy sokkal ügyesebben mászik nálam. Példa egy nem biztosított szakaszra:

img_20181023_091747.jpg

Egyébként nem volt túlzottan nehéz a mászás, könnyebb volt, mint előző nap a Monte Zermulán, mindenütt voltak lépések, hol köveken, hol vasakon, helyenként meg igencsak látványos volt:

img_20181023_094221.jpg

Nemsokára a túránk során először napos részre érkeztünk, egy kiugró orra, ahol pihentünk egyet.

img_20181023_101001.jpg

Innen még egy jó adag mászás következett, hol drótkötéllel biztosítva, hol anélkül.

img_20181023_102059.jpg

Végül az utolsó szakasz már könnyű séta volt az ellaposodó, törmelékes tetőn a csúcsig:

img_20181023_103724.jpg

A csúcsról minden irányba gyönyörű volt a kilátás, mindez tökéletesen tiszta időben. Keletre nézve a Skratlica, a Prisojnik, a Razor, a Triglav és a Jalovec:

pano_20181023_111051.jpg

Nyugatra balról a Kanin hegycsoportja, tőle jobbra a Jof Fuart, majd a Karni-Alpok már előző napokról ismerős részei, észak-nyugatra a távolban pedig havas osztrák 3000-esek:

pano_20181023_111228.jpg

A csúcson aznap mi voltunk az első emberek, ám nem voltunk egyedül, mert amíg a szélárnyékos oldalon ettünk, teáztunk, egy havasi csóka csatlakozott hozzánk (később megjelent egy társa is):

img_20181023_105002.jpg

Miután eleget időztünk, elindultunk lefelé. Először kelet felé tartottunk a gerinc mentén, törmelékes úton, itt találkoztunk először szembe más túrázókkal, akik a csúcs felé tartottak, majd leereszkedtünk a nyereg felé az elágazáshoz, ahol az olasz úton balra fordultunk.

pano_20181023_113346.jpg

Az olasz út az északi fal felett, törmelékes oldalban haladt le a Mangart-nyereg felé. Meglepő módon ezen az oldalon sokkal kevesebb kis hófolt volt, mint a felfelé úton, valamint rengeteg helyen volt drótköteles biztosítás csúszós idő esetére.

img_20181023_115857.jpg

Lefelé itt is találkoztunk szembejövő emberekkel, köztük magyarokkal is, akik kérdezték, hogy még mennyi van hátra a csúcsig. Közben a panoráma is pazar volt, északra a Fusine tavak völgyére volt igencsak szép kilátásunk. Nemsokára leértünk a nyeregbe az elágazáshoz, innen is gyönyörű volt a kilátás a tavak felé, úgyhogy elkészítettem majdnem ugyanazt a képet, mint reggel, csak egészen más fényviszonyokkal:

pano_20181023_123843.jpg

Itt találkoztunk még egy magyar túrázóval, aki megkérdezte, mennyi idő innen a csúcs, de hallva, hogy 1-1,5 óra, inkább úgy döntött, hogy inkább máskor mennek fel. A reggelihez képest immár sokkal melegebb és kevésbé szeles időben gyalogoltunk vissza a parkolóba, miközben gyönyörködtünk a tájban.

img_20181023_125641.jpg

Visszanézve a Mangartra, megállapítottuk, hogy a nagyjából a nagy repedés mentén mászhattunk felfelé:

pano_20181023_130236.jpg

A parkolóhoz érve még leültünk a fűre ebédelni, aztán elindultunk haza, több pihenőt beiktatva úgy este 9 körül értünk Budapestre.

img_20181023_132503.jpg

A Mangart megmászása félnapos túrának valóban ideálisnak bizonyult, bár sok helyen azt írták, hogy 1,5 óra felfelé, 1 óra lefelé, a szállásadónk szerint meg 4 óra csak felfelé, nekünk valahol ez a kettő között sikerült, valamivel kevesebb, mint 5 órába tellett az egész, pihenőkkel együtt. A Mangart nyereg és a csúcs is nagyon látogatott, amiben nyilván szerepe van annak, hogy nagyon magasra visz az út, és innen már nem túl sok fáradság és idő feljutni a csúcsra. Valószínűleg csak azért volt viszonylag kevés ember, mert egy október végi hétköznapon jártunk ott, nem egy augusztusi hétvégén. Az olasz út bárkinek ajánlható, akinek van már minimális magashegyi tapasztalata, csak egy jó cipő vagy bakancs kell hozzá, a szlovén úthoz szükséges a sisak és a via ferrata felszerelés, akik pedig nálunk jóval gyakorlottabbak a via ferratában, azok a Mangart nyereg felől le tudnak turistaösvényen ereszkedni 1850 méterre a Via Italiana beszállásához. Ha több idő áll rendelkezésre, akkor a Fusine tavaktól indulva egész napos combos túraként is fel lehet jutni a csúcsra.